Lassan haladtam a sötét folyosón. Legalább a szobaszámok fölé tehettek volna valami világítást, mert alig tudtam kivenni az arany színben pompázó számokat a szépen faragott ajtókon. Biztosan rossz helyen jártam, mert száz százalék, hogy én nem ilyen luxuskabint kértem.

Gyorsan pillantottam hátra, ahol megvillant egy láma. Vagyis, nekem úgy tűnt, mintha megvillant volna, de könnyen lehet, hogy csak a beszűrődő fény játéka volt, semmi több. Vagy valami idióta azt hiszi, hogy ilyen könnyen rám ijeszthet. Sok sikert hozzá! Ennyit tudok mondani, szeretem a kihívásokat, nyerni pedig annál is jobban szeretek. Itt viszont még nem tudtam, hogy ennek a játéknak nincsenek szabályai, és már előre meg van írva, ki kerül ki győztesként. A lámpa újra villant, és mintha egy árny suhant volna el az elágazásnál. Lehetetlen, látnom kellett volna. Próbáltam figyelmet sem venni az egészről, és tovább indultam.
-320-as. – nagyot sóhajtottam.
Akkor a következő az enyém. Már éppen beleillesztettem a kulcsot a zárba, mikor valaki a folyosó végén sikított. Mintha halálra rémült volna. A hideg is kirázott a hangjától. Egyre erőterjesebben próbáltam elfordítani a kulcsot, de az meg sem mozdult. Olyan volt, mintha valami kaparta volna a falat, mint mikor a kréta karcolja a táblát.  A légzésem egyre gyorsabbá vált, és készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban rohanjak, ha arra kerül sor. Sokaknak ártottam, talán valaki ezt a pillanatot választotta a bosszúra. De engem nem fog legyőzni, ebben az egyben biztos voltam.

Lassan mozgott valami a folyosó végén, mintha csak kúszott volna a padlón. Hátrálni próbáltam, hiszen a fedélzetre vezető ajtónak nyitva kell lennie. De csalódnom kellett, ugyanis egy vasrács zárta el előlem az utat. Egyre közeledett, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam. Hörgött, de élt még, én viszont azt kívántam bárcsak halott lenne, egészen addig, amíg meg nem pillantottam az arcát. A már oszló félben lévő, de mégis élő arcot. Az anyám fekete szemeivel találtam szembe magam. Tudtam, hogy ő az, akkor is ha a szeme színe megváltozott. ,,Menekülj…”. Ezt ismételte, én pedig csak remegve álltam és nyeltem a könnyeimet.
Lehetetlen, csak álmodtam. Egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Mégis próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy álom, szimpla hallucináció. Valamit beleleverhettek sz italomba. Igen, ez lehet az egyetlen magyarázat, hiszen szellemek nem léteznek. A drog mindenkire máshogyan hat, nálam ez volt a reakció. Igen, biztosan így történt. A pulzusom még reggel is az egekben volt, azt sem tudtam, hogyan kerültam a kabinomba.

A legjobbnak azt találtam, ha nem beszélek az egészről, mintha meg sem történt volna. Egyébként pedig, kétlem, hogy találnék olyat, aki hisz nekem. Már csak néhány óra volt hátra az útból, így összecsomagoltam a kevéske holmimat. Gondoltam még a biztonság kedvéért útba ejtem  az orvosi kabint, hátha egy vérvétel többet meg tud mondani arról , ami valahogyan a szervezetembe került. Egyenlőre nem volt semmi féle tünetem, de tisztában voltam azzal, hogy a kábítószerek többsége függőséget okoz.  Pont ez volt az, amire nem volt szükségem. Egy drogos ügyvéd valószínűleg nem sok esélyt lát arra, hogy valaha befut. Meg én sem olyan emberhez fordulnék segítségért, akinek nem tiszta a tudata. Nem is beszélve az elvonóról. Több hónap, és nem garantált a siker, bárki visszaeshet.

Bezártam a kabinom ajtaját, és sietős léptekel indultam az orvoshoz, remélve azt, hogy fogad engem. Talán túl gyors voltam, talán nem figyeltem, de a következő pillanatban már a földön találtam magam. Egy másodpercnyi zavarodottság után feleszméltem, és szemügyre vettem az előttem álló férfit. Magas volt, határozottan magas. Talpig feketében volt, egy elegáns öltönyt viselt inggel. Bizonyára igen csak jómódú családból származhatott. A haja enyhén hullámos, színe szintén megegyezett az öltözékével, nagy kontrasztot létrehozva a bőre hófehér árnyalatával. A szemei világoskékek voltak, de valahogyan mégis a tenger jutott eszembe róluk. Annyira hideg, mintha semmi szeretet nem lenne benne.

-Elnézést! Nem vettem észre önt. Jól van? – érdeklődött, miközben felém nyújtotta a kezét.

Talán az utolsó kérdésébe vegyült egy cseppnyi aggodalom, bár volt egy olyan érzésem, hogy inkább magát féltette, nem engem. Az első két mondata abszolút érzelemmentes volt, hideg, pont mint a tekintete. Hezitáltam ugyan, de megfogtam az idegen kezét, aki könnyű szerrel felrántott a padlóról. Vékony volt, de ennek ellenére erős.

-Igen, jól vagyok. Ne aggódjon! -hangsúlyoztam ki az utolsó szót.

Ő csak értetlenül ráncolta a szemöldökét. Valószínűleg nem értette, miért beszélek ugyanolyan hangsúllyal, mint ő korábban. Nem tűnt úgy, mintha nagyon meghatotta volna a dolog. Egyszerűen felvette a földről a bőröndömet, majd egy könyvvel együtt a kezembe adta.
-Remélem nem sérült meg a holmija.

-Nem, nincs ami megsérüljön, köszönöm. Ez a könyv viszont nem az enyém.

Régi darab volt, gyönyörű, de már kopottas bőrkötéssel. Szerettem olvasni, gyakran látogattam meg az otthoni könyvtárakat is, bár onnan inkább a modern, kortárs írók olvasmányait vettem ki. Nem látszódott a borítón a cím, csak felül az író neve. Edith Cushing. Talán, bár nem voltam benne biztos, hogy helyesen olvasom a karcolások miatt.

-Remek író, csak ajánlani tudom a könyveit. Nekem személy szerint az összes meg van. -felelte.

-Szeret olvasni? – érdeklődtem.

Kissé olyan hatása volt a kérdésemnek, mintha tanulatlannak feltételezném, pedig bizonyára nem volt az.

-Igen, főleg a dédnagyanyám könyveit. Lehet elfogult vagyok, de őt tekintem az egyik legkiemelkedőbbnek.

Érdekes, hiszen körülbelül száz évvel ezelőtt alkothatott a hölgy, akkor pedig nem igazán ismerték még el a nőket, mint írókat. Kitartó lehetett, ha mindezek ellenére azzal foglalkozott, amit szeretett. Talán álnéven adta ki a műveit.

-Hogy hívják? Elolvasnám a műveit. -pillantottam fel a férfira.

-Edith. Edith Cushing. -mosolyodott el halványan. -Az ott a kezében, remek kezdés.

Olyan furcsa volt az egész. Talán véletlen egybeesés az egész, talán nem. Valamiért jó érzéssel töltött el az az óvatos mosoly, hiszen már nagyon rég óta nem viszonyult senki így hozzám. Már el is felejtettem milyen, ha az emberek kedvelnek. De Angliában talán más lesz, talán tiszta lappal kezdhetek.

-És önt, hogy szólíthatom? – kérdeztem néhány pillanattal később.

-William Sharpe.