Térdemre estem és úgy néztem March- ra, aki szintén ebben a testhelyzetben szemlélte a világot.

- Nem, tévedsz – szemében különös szikra gyulladt. – Nem téged szeret, hanem engem.

Ijesztőnek hatott, amint annyi üres, átható, sűrű, szürke füst után, mely elszállt a szél szárnyán, most kéken villanó tekintettel nézett rám. A kék láng tud a legforróbb lenni – ezt már megtanultam. S a legkövetelőzőbb is talán.

- Csak azért néz rád, mert engem lát benned – mondta ki azt, ami a legvalóságosabbnak tűnt. A legvalószínűbbnek és a legigazabbnak.

- Ne mondd ezt! – sütöttem le a szememet. Valahol mélyen tudtam, de nem akartam elismerni. Nem akartam a saját lényemet megtagadni azért, hogy a szerelme az enyém is legyen.

Már alig emlékeztem a nevemre. Sasayaki Minami. Milyen szép nevem volt egykor... Most azonban már azt sem tudtam, hogy ez a csoda, mely a névhez társult, vajon tényleg az enyém volt- e. Mindig March- nak hívtak. De ő sem voltam igazán. Csak egy fiú, aki mindenét elvesztette. Már nem voltam az, aki egykoron, de az sem, akivé tettek. Az igazi és Vincent világa között lebegtem, valahol középen. S sehová sem tartoztam.

Csak egy arctalan szellem, aki nevezeteket aggatott magára, s maszkokat, melyeket aztán percenként cserélgetett. De azok a maszkok egy szép nap elszéledtek... S én rettegtem ennek bekövetkeztétől. Hogy nem leszek magam, se senki más.

Mint két szolga, térdeltünk egymással szemben, és fürkésztük a másikat. Két kutya, akik az egyetlen falatért kuncsorognak felfelé, vonyítanak a kéz felé, hogy melyikük kapja meg az életüket biztosító mennyei mannát.

Két rabszolga, akiket a gazda elbájolt, és most annak a szerelméért könyörögtek. Egy ikerpár, két udvarhölgy, akik ugyanabba a lovagba szerettek bele.

- Nézz csak magadra! – emelte meg az állam, majd simított végig a bőrömön. – A sárga japán színed vakító fehérré lett.

Megnőtt hajamba beletúrt.

- A hajad végképp kiszőkült.

Szemhéjaimon is végigvezette kezét.

- A szemeid az enyémek, csak élőben. Ezüst gyűrűk a szürke köveken, melyeken kék nefelejcsek nyílnak.

Az ajkaimhoz ért.

- Ugyanazok a szenvedélyes ajkak, mégis mily' szárazak. Pont, mint az enyémek.

A mellkasom közepéhez ért.

- És ugyanaz a lélek.

Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le arcomról. Így csak egy másik rettenet tört rám. Hogy nem engem szeret, hanem azt, aki a lelkem ura.

- Nem különbözünk sokban. És ő szeret minket. Pontosabban mindkettőnket szereti, mert valaha engem ismert. Csak azért kedvel téged, mert rám emlékezteted.

Visszafordult az ajtónyílás felé, míg engem a kulcslyukhoz engedett. Lélegzetem lassan megnyugodott, amint a bent lévőket figyeltem, és hallgattam hangjukat.

____________________________________________

Üdvözlet, drága barackvirágok!

Igazán remélem, hogy tetszett nektek a rész. A nagyimnak felolvastam, de szegény nem igazán értette, hogy most mi is a helyzet. Elmagyaráztam végül neki az egész sztorit...

Remélem, hogy kíváncsiak vagytok a folytatásra, hogy mi is történik a szobában xD

Kézcsók, amiért kitartotok mellettem: Haru Amadare