Mindig ezt mondta, folyton, hogy meg akarja törni az átkot. Eddig mégsem tette. Mint a lánggyújtó, mely mindig akkor kezdte el pöfékelve fújni a gázt, mikor épp meg akartak vele gyújtani egy papírfecnit, hogy a kandallót begyújtsák.

- És mégis meddig akarsz erre várni? – néztem rá morcosan. – Már várt háromszáz évet. Meddig akarod még váratni?

- Az a háromszáz év puszta illúzió – csóválta meg fejét. – Valójában az idő csak akkor kezdett el telni számára, mikor te beléptél a világukba.

- Nem gondolod, hogy ez kegyetlenség? – szemem szikrákat szórt. – Tudod te, hogy mennyit szenvedett ő is miattad?

- Tudom – bólintott.

Arcán közömbös kifejezés ült, mintha mit sem számítanának neki Vincent érzései. Ha szerette és igazán fontos lett volna neki, akkor siet a megmentésére. De nem tett semmit.

- Nem feleltél a kérdésemre – préseltem össze ajkaimat, hogy el ne kezdjek szitkozódni.

- Megmondtam. Még egy utolsó együttlétet szeretnék. Nem is tudod, hogy milyen nehéz nekem. Aztán elengedem...

- Én... Nem fogom neked adni Vincentet – csúszott ki a számon.

- Igazán? – vigyorodott el gúnyosan. – Majd meglátjuk. Tudod, egy dologban tévedtetek: nem vagyok halott. Nagyon is élek és a két világ között ingázok, ami egy kissé fárasztó – ásítozott. – De ne gondold, hogy Vincent a tiéd.

- Gyűlöl téged – vágtam a fejéhez.

- És szeret is – bólogatott.

- Sosem lesz a tiéd!

- De úgy a tiéd se – csavargatta tincseit. – Úgy sajnállak. Te az övé vagy, de ő az enyém.

- Fejezd be! – ordítottam fel, mint nemrég Vincent. – Miért kell megkeserítened mindnyájunk életét?

- Mert én is ember vagyok – suttogta, majd lepattant a székről és az ajtó felé vette az irányt.

- Mit akarsz? – pánikoltam. – Mit fogsz most csinálni?

- Megmutatom Vincentnek, hogy élek – fordult vissza, majd hajolt le az irányomba, mint egy kisgyerekhez szokás. – Te pedig megnézheted, hogy a drága lordunk miként is reagál majd.

Szótlanul vonultunk végig a folyosókon, baktattunk fel a lépcsősorokon, majd vonultunk fel az északi toronyba. A kastélyt lassan már sikerült teljesen kiismernem. Amikor nem volt velem senki, szívesen jártam a végeltáthatatlan folyosókat, néhol találtam érdekes szobákat, termeket, pincéket, melyeket lakatok őriztek.

Elértük a viaszrózsákkal díszített ajtót. A varázsló hármat kopogott, mire az ajtó kitárult.

- Szép napot, Lord Wallery! – ragadta meg Vincent kezét, majd a kék gyűrűre csókot lehelt, pont úgy, ahogy azt velem tette nem is olyan rég.

- March... - láttam, ahogy megremeg, és alig áll a lábán. – Hogy hogy itt vagy? Mit keresel itt? Hogyan történt ez? Látlak...

- Persze hogy látsz – mosolygott kedvesen a varázsló. – Hiszen előtted állok.

Nem mentem be, kívül maradtam, a teljesen kitárt ajtó túloldalán. Így is mindent tökéletesen láttam. Láttam, amint March helyet foglal egy széken, Vincent pedig szolgaként, ki rajong uráért, bújt hozzá.

Szenvtelenül játszott vele, de Vincent nem vette észre. Mint egy rajongó, imádattal halmozta el March- ot, s tudtam, hogy a varázsló tényleg bármit megtehetne vele. Hagyná neki.

A hosszú, fekete hajjal játszott, fonatokat készített belőle, majd virágokat tűzött közéjük. Két, vékony és sápadtbőrű keze közé emelte Vincent arcát, és elmerült a zöld íriszek bámulásában. Csókokat lehelt homlokára, miközben csábos hazugságokat suttogott fülébe. Édes irgalmatlanságokat, gonosz és mégis édes szavakat... Melyekre a pillangó buzgón reppent.

Hagyta, hogy ingét levegye, hogy derekára csúsztassa kezét, ölébe ült. Vágyón nézett szíve gazdájára, és egyszer mohón ajkaira kapott, amikor már nem bírta tovább az émelyítő kínzást.

Gyerekkoromban sokat papírmaséztam. Rengeteg álarcot készítettem, mielőtt még megszerettem volna a történelmet. Készítettem mesék szereplőiről maszkokat, de imádtam az arckifejezéseket is megalkotni, megmintázni saját, gyermeki szemmel.

Úgy illett rám az a szenvedő papírmasé. Éreztem, amint arcomra nehezül, kaparja bőrömet recés tapintása. Elkendőzi lefagyott orcámat, szájszegletem egyenes állását, hogy a szívem kifejezését öltse magára.

Aztán papírmasésból pantomimesnek álltam. Amint néztem March és Vincent enyelgését, úgy éreztem, mintha késekkel dobálnának. Talán a cirkuszi késdobáló leitta magát, és most azért vétette el a dobásokat. A közönséget célozta ezüst fegyvereivel.

Úgy éreztem, hogy kiszakad a mellkasom, a tüdőm összeszorul, mintha sziklákat dobálnának rá. Minden egyes pillanat egy újabb súlynehezék...

A láthatatlan dolgokat tapogattam kezemmel, görcsösen szorítottam a levegőt ujjaimmal, miközben azt hittem meghalok. Még sosem fájt ennyire semmi. A milliónyi kés és tű, melyek belém álltak, talán mérgezettek voltak és a gyilkos anyag szívembe áramlott.

Fetrengtem a földön. Haldokló pantomimes, ki még utolsó pillanataiban is küzd a nemlétező falak ellen... Melyek lassan összeroppantják, tetemére borulnak sír gyanánt.

Aztán, mikor már szánalmamon nevettem, s közben könnyeim áradata lassan elnyelt, March eltolta magától Vincentet, eltaszította magától annak csókját.

- Mennem kell – mondta. – Nem tehetem ezt veled.

- Ne menj! – siránkozott a lord. – Inkább tedd meg velem. Ahogy akarod, csak légy' velem!

- Még látjuk egymást – intett egyet, majd eltűnt.

Vincent összetörten nézett a semmibe, majd mikor észrevette, hogy valaki a nyitott ajtó tövében ül, felállt és megindult az irányomba.

- Mit keresel itt...Fiú?

Éreztem, hogy össze van zavarodva. De így hívni, hogy a nevemet sem tudta, hihetetlenül rosszul esett. Ez volt az utolsó löket ahhoz, hogy a szívem darabokra törjön.

- Hogy mit keresek itt? – vigyorogtam egy kissé tébolyodottan. – Magam sem tudom.

Mint két szenvedő, kik egymás sebeit nyalogatják. De mégsem tették. Inkább elvonultak saját magányukba, a hűvös, borús hangulatú szobájukba.

- Menj el, fiú! – mondta, majd becsukta a díszített, faragott ajtót. – Most nincs kedvem senkihez.

- Csak March- hoz, nem igaz? – susogtam, majd felálltam. – És én nem ő vagyok.

_____________________________________________

Szép, fenséges napot, kedveseim! ^^

Hatalmas köszönet, amiért még mindig olvastok, s velem tartotok. Nem is tudjátok, mennyire sokat jelent ez nekem...

Nagyon remélem, hogy tetszett ez a rész is.

Legyetek szívesek tovább görgetni, ugyanis van még egy "rész", ami egy apró, de igen fontos bejelentenivalót tartalmaz.

Hálás vagyok.