- Én csak egy pótlék vagyok – fogtam meg kezét. – Egy átkozott porcelánbaba, mely pont olyan, mint az elődje. Semmit sem érek, csupán egy összetörhető darab vagyok én is.

Egy kristálypohár, kit a szerelem érzése töltött ki. Aki magányos volt, elhagyatott, s szeretetteljes. Aki mindent megadott volna azért, hogy szerelme és annak viszonzása elérjen a célba és igazivá váljon. Hogy a mű dolgok és a hamisítványok tökéletesen csilloghassanak... Fent, a bábmester polcán. Szebbek legyenek, mint maga a mester.

- Miért mondasz ilyeneket magadra? – az összeroppanás szélén állt. És még akkor is küzdött a hazugságaiért.

- Mert csak azért figyelsz rám, mert hasonlítok rá. Képtelen vagy elfogadni, hogy talán már rég halott és sosem lehetsz újra az övé. Be kell érned velem. Pedig jobb, ha annyi év után feladod végre. Egy halottat szeretsz. És gyűlölöd, amiért nem láthatod.

- Elhallgass! – vonyított fel Vincent. – Szeretem őt. De neked egynek kell vele lenned. Azt mondta, hogy ti egyek lesztek...

Nem tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit ért az alatt, hogy egynek kell lennünk. Pedig egyszerű volt és mégis minden képzeletet felülmúlt. A varázsló minden lépést eltervezett, végig tudott mindenről és az összes fonál az ő ujjain függeszkedett, melyeken rángatott minket.

Kivágtatott a szobából és becsapta az ajtót, hogy az üvegezett rész kis híján kitört. Zaklatottságát megértettem, és az érzés lassan átragadt rám is. Olyanokat mondott, amiket még én sem akartam tudomásul venni. Elég volt nekem a tudat, hogy March- ot szereti. És nem engem.

- Ne te dönts mindenről! – ordított még egyet utoljára, amint végigtrappolt a folyosón. A jeges kövek minden léptének hangját visszacsengték. A falak visszahangozták a hangskála magasságát...

- Megijedt – lépett mellém March.

- Nem láttalak – említettem meg, miközben a zongora tetejére ültem át. Valahogy ott biztonságosnak éreztem, a tömör fekete- fehér fán. – Itt voltál?

- Itt – felelte szűkszavúan.

Az ujjamon fekvő zöld köves gyűrűre siklott keze, majd lehajolt hozzá és csókot lehelt rá. Nem tudtam, hogy mit jelképez számára a smaragd ékszer. Szerelmet? Bűnt? Árulást? Romlottságot? Mindet, mintegy Vincent szívének képével egybekötve?

- Végre megértetted – mosolyodott el, miközben felállt. Eddig előttem térdelt.

- Ne is folytasd – fordultam el tőle, hogy háttal legyek neki. Így a zongora billentyűire ért lábam.

Megpróbáltam a lábujjaimmal nyomkodni a gombokat, de csak csalfa hangokat sikerült előcsalogatnom a zenedobozból, a hatalmas gépezetből. Most is mezítláb voltam. Meleg volt, késő nyár és nem sok kedvem volt vastag bakancsokat magamra aggatni, meg hozzá való fáslikat a bokámra tekerni – zokni gyanánt.

March leült a piano előtt álló párnázott, kényelmes székre, majd szálfaegyenes háttal, kihúzva magát, csukott szemekkel elkezdett rajta játszani. Néhol nem bírtam magammal és belerondítottam művébe pár nem oda tartozó hanggal, mire ő csak megrándította vállát. Nem igazán zavartatta magát.

- Szereted őt? – nyögtem ki azt, mi már hosszú idő óta kínzott. – Vincent szeret téged. És te őt?

- Mert ha nem szeretem, mi lesz? – felnyitotta szemeit, és kihívóan méricskélt. – Netán harcolsz majd érte? Magadba bolondítod?

- Mit teszel, ha igen? Én mindennél jobban szeretem Vincentet- lógattam lábaimat.

- Ugyan, ne nevettess! – kuncogott, majd frusztráltan beletúrt szőke, kissé lenőtt tincseibe. – Ne légy szemtelen. Ő az enyém, és nem adom senkinek.

- De szereted őt? – húztam vissza az adott ponthoz.

- Nem – vallotta be egy kis gondolkodásnyi idő után. – Egykor mindennél fontosabb volt számomra. De aztán le kellett mondanom róla. Teljes szívemből szerettem, de el kellett temetnem magamban az érzést.

- És mit érzel most?

Vajon hogy bírta ki? Amint az emlékek őt is csipkedték, furdalták a darazsak, a szúrós ágak. Minden reá emlékeztette. Az egyetlen emberre, akit valaha is igazán szeretett.

A hűsége és a szerelme, amint vetekedtek egymással. És a kényszer, ami miatt kénytelen volt a saját szerelmét áldozni. Annak érdekében, érte. Hogy élhessen, még ha korlátok között is...

- Sokkal többet érzek iránta, mint puszta vonzalmat. Ő jelenti számomra a világot. Olyan számomra, mint egy kiváló kábítószer. Megőrülök érte, birtokolni akarom. Még egyszer, csak utoljára.

Íriszeiben előbújtak az ezüst gyűrűk és a kék tűzvirágok. Élő volt, azzá vált. Vincent tette létezővé és a mindennél hatalmasabb vágya. Mint halott a koporsóból, támadt fel szerelme csókjára. Egyetlen érintés, egyetlen szívdobbanás. Mint remegő kismadár, dobogott. Legyőzte az időt, le a világot. Vincentért és a kívánságáért.

- Aztán már csak ki akarom szabadítani innen. A szerelmem régi emlékével és veled.

_____________________________________________

Szervusztok, drága virágok! ^^

Nagyon remélem, hogy ez a rész is tetszett, s egy kicsit jobban látjátok March érzéseit xD Meg a másik March érzéseit is xd

Szegénykék már annyi fajta bábok meg babák voltak, hogy lassan őszintén sajnálom őket. Meg féltem is... Magamtól xD

Hatalmas köszönet, amiért még mindig nem untatok meg. Hálás vagyok ezért.

Kézcsók: Haru Amadare