- Jól ismert titeket, igaz? - kérdeztem, miközben figyeltem Ludwigot, amint a gombát is felszeletelte. 

- Barátok voltunk. Együtt akartuk megdönteni a király uralmát, hogy aztán alkotmányos monarchiát hozzunk létre. Még csak nem is egy köztársaságot szerettünk volna kiépíteni. Csak egy másik királyt akartunk a trónra ültetni, aki már nem abszolút hatalommal bírt volna. Csak Ael védelmét szolgáltuk, de levertek minket. 

Egy nagy sóhaj hagyta el Ludwig ajkát, majd a paradicsomok után nyúlt. Sorban feldarabolta őket, közben pedig tovább folytatta életük történetét. Csak a felaprított alapanyagok hallották meg a fájdalmas sorokat rajtam, s March kósza szellemén kívül. 

- Kezdetben ő volt a leglelkesebb, és ő akart a legjobban az igazságért küzdeni. De aztán elő kellett volna lépni a színfalak mögül, és ahelyett, hogy hófehér hattyúként megtette volna az első lépést, mindenkinek utat mutatva a harctéren, inkább egy férfi karjait választotta. 

- Időközben ismerkedett meg a varázslóval, nem? 

- Igen, emlékszem. Hetekig vártam a válaszát, hogy hogy dönt. Aztán egy nap az egész mozgalom vezetőit összehívta, és az emelvényen állva bejelentette, kilép. Mindenki tátott szájjal bámult, hogy a lelkes báró visszavonult. 

- De ti folytattátok a harcot, nem igaz? - szegtem le búsan a fejem, mire Ludwig könyökével oldalba bökött. 

- Büszkén tettük - emelte fel méltóságteljesen fejét. - És büszkén is buktunk el. Egyedül egyetlen dologban vesztettem: elhidegült tőlem a legjobb barátom. Megutált. De ahogy te küzdeni fogsz a szerelméért, úgy én is hasonlóan fogok tenni. 

- Ez a beszéd! - eresztettem meg egy félmosolyt. - Mindketten harcolni fogunk. 

Az ablakok felé léptem, kissé elmélázva. Az ablakfülke bámészkodva, elfeledkezve magáról kacsintgatott a kábult, kitárt ablaktáblák felé. A két üvegsor közül a kinti itt- ott betörve jelezte bűnbánatát a világnak. 

A napot lassan fellegek takarták el. Óvatosan lépdelve gyülekeztek a gomolyfelhők, mint szürke postagalambok, lepték el a kék eget. Megkoszorúzták a menny kapuját, hogy magányos pillanataiban legalább abban a virágműben gyönyörködhessen és lehesse örömét. 

A szél feltámadt és összekoccantotta az ablaküveget. Zivatart ígért susogó, lehelettel ejtett szavaival. 

- Be kéne jönniük Vincentéknek. Mindjárt itt a vihar - mondtam csak úgy magamnak, részben talán Ludwignak. 

Az udvar távolából egy szélcsengő hangja kopogtatott be elmém ajtaján. Apró, felfordított kis porcelán csésze volt, középen kifúrva. Egy csomó tartotta meg, amint egy hosszú zsinóron csüngött le a fáról. Belőle keskeny, ugyanakkor hosszúkás fémrudak köszöntek elő, ők csókolták egymást. A szél jól szórakozott. Mint marionettbábukat szokás, meg- meglökte őket, hogy ajkaik összeértek. 

- Levennéd a rozmaringos fűszeresdobozt? - állt fel Ludwig, mire én is elszakadtam a lassan megáramló víz látványától. 

Elkezdett ömleni, hogy a tócsák idővel tengerré nőtték ki magukat, és már gondolával lehetett volna csónakázni a felszínükön. 

A fűszerespolchoz léptem, ami inkább tűnt egy méretes karzatnak felvezető lépcsőivel, és a magasba nyúló, mindössze egy fakorláttal határolt közlekedőivel. Középen vezetett fel a létra, melynek hat foga volt és minden második foknál egy csapás vezetett el a jobb, majd a bal oldal felé. 

- Nem akarod inkább te? - sandítottam Ludwigra. 

- Nem igazán - rázta a fejét. - Félek a magasban. 

- Na jó - egyeztem bele. 

A létra két szárát megfogtam, és elkezdtem felmászni rajta, míg a harmadik szárnyra nem értem a cseresznyefa polc keretei között. A bal oldalon kerestem, alulról úgy láttam, mintha ott lenne. 

- Megvan! - emeltem a magasba a fűszerkészlet ragyogó darabját, majd megindultam lefelé. 

Hirtelen mintha megszédültem volna. De mégsem. Inkább csak egy taszítást éreztem magamon, amint valaki a vállamon érve meglökött. 

- Nem adom neked ilyen könnyen - duruzsolta valaki a fülembe. 

Meg akartam kérdezni, hogy mit, de nem jött ki hang a torkomon. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha lebegnék, aztán zuhanásnak indultam. Csak estem, estem a padló felé. Aztán valaki elkapott, majd még egyszer valaki megtaszított. Egy éles, mégis a messzeségbe vesző hang felkacagott, illetve léptek hangját is hallottam.  Kinyitottam a szememet, és abban a pillanatban megláttam, hogy Ludwig volt a megmentőm. 

Kikerekedett szemekkel nézett rám. Azok a barna kutyaszemek csodálkozva és ugyanakkor megbotránkozva tekintettek bele szürke íriszeimbe. Az ajkaink összeértek. Az az árny kényszerített, hogy megcsókoljam Ludwigot. 

- Már megint elárultatok. 

Egy elhűlt, fájdalmas és jeges szólam volt csupán. Egy ének nélküli dallam, melyet sosem vágytam. 

Ludwig lerakott a földre, én pedig szembe kerültem Vincenttel és a többi bábuval. 

- Én nem akartam - kezdtem volna, de Vincent félre lökve régi társait elkezdett futni, mire én utána. 

- Vincent, ez véletlen volt! 

Átrohant a kastélyon, fel az északi torony felé, az egyetlen nyugodt és magányos birodalma felé. 

Becsapta az ajtót maga mögött. Láttam magam előtt, ahogy lecsúszik a fal tövébe, mint ahogy én tettem annyiszor, mikor rámijesztett. De én nem akartam bosszút állni. Az az ő mindene volt. 

- Vincent, kérlek! 

Semmi válasz, csak zokogás, sírás, de keserves. Idővel elcsendesedett, már csak szakadozó szipogássá csitult. 

- Menj el! - mondta elhaló hangján. - Nem akarlak látni. 

Én pedig elmentem. Tudtam, hogy igazat mondott. Tényleg nem akart látni. 

_____________________________________________

Isten hozott titeket, kedveseim! ^^

Bocsássatok meg, amiért ilyen oly' soká várattalak benneteket, de az elmúlt két nap ihletmerítéssel telt. Nem is hinné az ember, hogy a könyvborítók mennyit segítenek, meg az, ha az ember kiül a pláza elé olvasni új szerzeményét.

Aki érdeklődik a BL regények után, ajánlom neki Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában című vörös pöttyös könyvet! Hihetetlen és elragadó...

Ezennel a fejezetnek vége, hozom hamarosan a következőt!

Köszönöm, hogy hűséges olvasóim vagytok: Haru Amadare