Nem mosolygott. Egész egyszerűen csak kezet csókolt nekem, mintha tényleg én lettem volna a királynő. Aztán ingét fejemre dobta, hogy öltözzek. Valóban ő volt az az érzésektől túlcsordult lelkű érzéketlen bolond, akit a múlt áldozattá tett.

Szívem még mindig hevesen zakatolt, ugyanakkor éreztem a hideg fém érintését is ujjamon. A jeges ezüst körbecsavart fonalával, megszorított, fogait húsomba mélyesztette, hogy rubinos véremet megízlelvén nyakamra tekerve matróz kötelét, fuvalaszóval elandalítva a mély reménytelenségbe taszítson.

- Menjünk, ideje ebédet főzni - nyitotta ki az ajtót előttem Vincent. - A többiek már bizonyára lent vannak a konyhában, vagy már javában az ebédlőben falatoznak.

- Nem szeretnél inkább pihenni? Még beteg vagy - vetettem ellen.

Megrázta a fejét, majd kitessékelt. Ahhoz képest, hogy napokig nem bírt kikelni az ágyból, most hihetetlenül jó formában volt. Előttem vágtatott le a lépcsőn, jó hangosan trappolva fűzős cipőjében.

Így, hátulról nézve is káprázatos, mesébe illően szépséges volt, mégis magasztos és szomorú érzéseket keltett bennem, hogy rá kellett néznem. Én már az övé voltam, kevesebb, mint fél órával ezelőtt még az ágyában fetrengtem. Hátát karmolásztam, vonaglottam, megremegtem alatta. Oda adtam magamat neki, annak, akit szerettem. Mégis olyan rosszul éreztem magam.

Én hozzá tartoztam, de ő nem volt az enyém. Ő továbbra is a régi March- hoz kötődött a legjobban. A rabláncok három évszázad alatt sem bomlottak apró darabokká, inkább csak még jobban megerősödtek. S Vincent csak őt látta bennem.

- Meggyógyultál, démoni királyfi? - szólalt meg Glenn, amint beléptünk a konyhának nevezett terembe.

Egy kastélyhoz méltóan ez a helyiség is hatalmas volt, tágas, hogy kényelmesen elfért volna benne egy egész násznép is lakodalom idején. Középen egy hosszú asztal helyezkedett el, melynek két oldalán három- három háttámlás szék pipiskedett fel, a kirakott hozzávalókat fürkészve. Az asztal inkább vastag, oszlopszerű talpakon állt, semmint lábakon. Középen egy vörös rózsákból álló virágcsokor hirdette szépségét egy régi, ugyan kissé rozoga, de annál kellemesebb hangulatot árasztó rézvázában.

A négylábú alkalmatosság felett két csillár függeszkedett le a falról, két pókhálós pompa, melyekben csak pár szál gyertya volt meggyújtva, hogy az ablakon beszűrődő fényt kipótolják. Itt- ott viaszfoltok cserepesedtek az asztal fa felületén, mutatva, hogy a lámpa fém része sem olyan ép, mint egykoron volt. Eldobta fiatalságát, könnyed vonásait, felajánlotta szűzét az idő vétkének. Az pedig kapzsin elvette tőle, megfosztotta mázától, hogy alatta csak egy férgektől összetúrt szörnyeteg maradványa maradjon, mely még így is makacsan ragaszkodott bronzos érintetlennek hitt tisztátalanságához.

- Már teljesen jól vagyok - dőlt neki az ajtófélfának Vincent.

- Csodás - pattant fel Zane. - Ebben az esetben máris jöhetsz velünk almát szedni. Pár nap múlva kezdődik a szüret, de már egynéhány fán így is megérettek a piros gyönyörűségek- vigyorgott, pont mint egy alma.

- Igen, menjünk - állt fel Glenn is. - Addig majd March és Ludwig megfőzik az ebédet.

Egyedül Powell maradt mozdulatlan. Ő meg sem moccant. Valahol mélyen érezhette, hogy valami nem lesz rendben.

- Nem fog visszaesni, ha már most mozog? - aggodalmaskodott.

- Rendben leszek - húzta ki magát Vincent. Férfiúi büszkesége nem engedte, hogy kibújjon a munka alól.

- Hát jó - Powell is feltápászkodott, majd fél szemmel a királyra sandítva, figyelemmel kísérve minden egyes mozdulatát, elindult az ajtó felé. Sejtette a balszerelcsét, csak éppen nem a legmegfelelőbb helyen kutatta.

Glenn karonragadta Powell- t, majd játékosan dúdolászva nekilendült a kertre nyíló ajtóhoz vezető folyosó irányába. Nem engedte régi lélektársát elveszni a szorongás hóhéri bárdja alatt, inkább saját testével és szellemével óvta volna. Hiszen mindketten a másik miatt változtak meg olyanná, mint amilyennek régen a másikójuk mondhatta magát.

- Milyen volt? - szólalt meg Ludwig, mikor a ricsajos társaság már valahol kint tevékenykedhetett. - Lefeküdtél vele, nem?

- Honnan tudod? - ámultam el.

- A gyűrűdről. Ez March- é volt. Azt kívánta, hogy akkor adja majd vissza neki Vincent, ha egymáséi lesznek újra.

- Én vagyok March - motyogtam. - De ő nem mondta ki egyszer sem, hogy szeret. Kedves volt, de mégsem érzésekkel tette, amit tett.

- Pedig szeret téged - jelentette ki Ludwig. - Csak még mindig nem szokta meg, hogy ő irányít. Talán valahol a tudata elveszett mélyében még mindig teljesen őt akarja teljes életnagyságban.

Azt mondják, ha valamit nagyon szeretnénk, az előbb- utóbb teljesül. Én nem akartam viszontlátni Match- ot, mégis előtűnt, hogy felforgassa az életünket. Pedig joga volt hozzá, hogy visszavegye azt, ami egykor hozzá tartozott. De én nem akartam elengedni azt a valamit. Vincent szívét továbbra is összezárva a tenyeremben akartam tartani, még akkor is, ha ő pillangó módjára, vergődése közben letörte saját szárnyait, vagy vére méreg gyanánt megölt volna engem. Mert önző voltam. És mert beleszerettem. Olyan őrülten, mint ahogy ő engem bántani kívánt.

_____________________________________________

Ahoy, darlings! ^^

Elnézést, hogy ez ilyen kis emelkedős rész lett, de remélem, hogy attól függetlenül tetszett, és lesz kedvetek a továbbiakhoz is.

Legyen csodás napotok: Haru Amadare