Három teljes nap telt el, és Vincent még mindig nem gyógyult meg teljesen. Az idő szaladt, a kerekes szerkenytűk csikorogtak, a mutatók kattogtak. Valahol a távolban, egy messzi torony tetején a nagy mutató delet ütött. Minket azonban nem hatott meg a körforgás, mely folyton csak rohant előre, anélkül, hogy visszatekintett volna. Csak ment egyenesen, tapasztalatait az útmenti bokrok tövébe dobván. Semmi sem állíthatta meg, csak egy varázsló utolsó lehelettel kimondott átka.

Pár nap alatt mégis sok minden történt. Habár lábunkat ki sem tettük Vincent szobájából, mégis eseményteli volt ez a rövid kis időtartam. Elértem, hogy már ne nézzen olyan rossz szemmel rám, és egy kissé meglágyítottam szívét. Lassanként már nem bosszúja tárgya voltam, hanem egy fiú, aki folyton mellette állt. A gyászos késpenge nyakamtól elkerült, hogy illatos játcintok és bazsarózsák vegyék át helyét.

- Éhes vagyok - szólalt meg. - Együnk valamit.

- Jó, csak felöltözök - feleltem neki.

Éppen akkor jöttem ki a fürdőből, hogy felöltsem magamra Vincent ruháit. Kaptam tőle egy csinos fekete nadrágot és egy fehér inget, mely ugyan lógott rajtam, de én attól függetlenül nagyon szerettem. Begomboltam mandzsettáját, megigazítottam ujja fodrát, majd kihúzva szemléltem magam a tükörben. Még egy utolsót beletúrtam lassan kiszőkülő hajamba, majd a már ugyan kevésbé beteg, de annál inkább lusta király felé fordultam.

- Mit szeretnél? - tettem fel a kérdést.

Vincent a zongora mögött ült, és unottan nyomkodta lefelé a billentyűket, melynek folytán egyszer nagyon magas hangok, másszor mély szólamok szabadultak fel az üreges hangszerből. A zenedoboz zománcfestékkel volt befestve, és ugyan már pattogzott róla borítása, még így is méltóságteljesen terpeszkedett a szoba egyik sarkában.

- Barackot - mutatott egy tálkára, melyben ott nyogodtak az érett gyümölcsök. - Etess meg, ahogy azt én is tettem veled.

Kicsit elmosolyodtam, hogy ilyenre vetemedett velem szemben. De olyan szépen kért, és azokkal a zöld szemekkel úgy megbűvölt, hogy képtelen voltam megtagadni kérését.

Mellé léptem, majd egy szelet barackot megpucolva elé tártam, ő pedig mohón be is kapta. A hús szétomlott fogai közt, amint falta a mennyei ambróziát, az isteni mannát.

- Finom? - kérdeztem kuncogva.

- Mindjárt meglátod - vigyorgott, majd egy hirtelen rántással ölébe húzott.

Combjai lábaim között feküdtek, és érezték, ahogy a hirtelen mozdulattól az izgalom ellepte testemet. Egy kisebb pirulást hozott ki belőlem ez a testhelyzet, majd még vörösebb pipacsok virultak fel arcomon, mikor Vincent karjait derekamra kulcsolván ajkaimra hajolt.

- Én is megetetlek - suttogta.

Ajkaimat lágyan becézgette, végigsimította őket, majd bebocsátásért könyörgött, én pedig meghallgatván imáit beengedtem barackos ízét számba. Az az édes zamatosság, mely egyszerre volt lágy és erőteljes, teljesen levett a lábamról, hogy aztán én is Vincent nyakába boruljak.

- Le fogjuk enni az inged - eszméltem fel, mikor a termés leve ajkaimról állam felé kezdett el vándorolni. Gyorsan letöröltem a cseppet kézfejemmel.

- Akkor majd levesszük - duruzsolata az uraság.

- De hiszen még most öltöztem fel - ellenkeztem vele.

- Nem baj, én meg levetkőztetlek - pimaszkodott bazsalyogván.

- Bolond - motyogtam, de azért nem szegültem ellen, mikor megoldotta az ingem nyakánál függeszkedő kravátlit, mely finom csipkerétegekből tevődött össze. Kigombolta ingem, majd miután rendesen megbámult - hogy legszívesebben egy lyukba bújtam volna kutató tekintete elől -, ujjaival bejárata egész mellkasom összes apró szegletét.

Csak tehetetlenül kapaszkodtam belé, ruhája ráncaiba, hogy a gyönyörűségtől le ne szédüljek karcsú combjairól. Úgy vágytam azokra a hűvös, kedves kezekre. A puhatolózó pirospozsgás ajkakra, a követelőző csókok viaskodására. Arra, hogy a karjaiba vegyen, szorosan simuljak hozzá, és az ágyára dobjon, majd fölém kerekedjen. Az érzésre, mikor fejem a párnákra hanyatlik, ő pedig lágyan puszilgatja nyakamat.

- Sajnálom - fogta két keze közé arcomat, mikor egy pillanatra megállt.

- Mit? - lihegtem.

- Hogy megütöttelek. Nagyon sajnálom, kérlek bocsáss meg - láttam az őszinte megbánást szemében, amitől aztán könnyek gyűltek íriszeim elé, hogy elhomályosítsák a világot előttem.

- Semmi baj - hüppögtem vállába fúrva fejemet. - Nem haragszom.

Azt hittem, hogy már rég megfeledkezett arról, hogy leteperve, hogyan pofozott fel csókom következtében. Úgy hittem, hogy már réges- régen elhagyta annak emlékét, hogy már elszállt az a csúfos pillanat egyik pitymalatkor a halkan zizegő szentjánosbogarak szárnyán, amint azok egyik harmatcseppről a másikra tovareppentek.

Selymes csókokat lehelt arra a részre, ahol régebben megharapott. Fogai nyomát saját maga próbálta semmissé tenni, hasztalanul. Bűvös ígéreteket súgott fülembe, meggynél savanyúbb csalfaságokat és barackédességű, méztől csöpögő szerelmetes szavakat. Mégis egyetlen egyszer sem mondta ki azt, szeretlek.

- Vigyázni fogok, hogy ne okozzak nagy fájdalmat - fogadkozott, mikor már utolsó ruhadarabjainktól vettünk könnyes búcsút.

Teljesen meztelenül feküdtem előtte, és nem mertem ránézni Vincent alakjára. Fölöttem tornyosult, és őszintén szólva, hiába szerettem őt immáron teljes szívemből, valahol még mindig féltem a testi kontaktus gondolatától.

Lábaimat széthúzta, majd közibük térdepelt. Egyik kezét hátsómhoz vezette, másikkal mellbimbómat kényeztette. Ajkaival közben férfiasságomhoz hajolt. El akartam húzni onnan fejét, hogy ne tegye, ne alázkodjon meg ennyire, de ugyanakkor olyan csodálatos érzés volt, hogy nem bírtam rászánni magam az elengedésére. Egy utolsó simítás, egy hátul szorgoskodó ujj, egy édes csók, és a rózsaszín fellegek elnyeltek, elragadtak a markolászó félelem fojtásából.

A képeken szégyenlősen megbúvó fiúcskák is látták, amint lassan ellazulok, testem elernyed, hogy aztán ívbe feszüljön, mint egy felhúzott íj. Elbújtak a fájdalmas valóság elől, magukkal rejtve féltve őrzött tisztaságukat, hogy aztán az örökkévalóságig cipeljék hátukon, mikor már legszívesebben már elhagynák, csak hogy ne legyen belőle teher. El a súlyos keresztet, mely megannyi társuknak is zsibbasztó lett volna.

Most feltolta lábaimat, és virágolajos ujjaival újra belém nyomult egy pár pillanatra. Ugyanaz az illat lengett körbe, mint amilyet a régi March szobájában éreztem. Egy nagy lökés következett, és megéreztem bensőmben Vincentet. Vérem kissé kiserkent, de attól ajkaimba harapva átkulcsoltam szeretőm törzsét. Együtt haladtunk, a végtelen lépcsőfokokon lépdelve. Újból megcsókolt, és én minden alkalommal a mennyig repültem. Végül már nem voltam képes magamban tartani, és hangosan is felnyögtem a fájdalmmal keveredett mámortól.

Az extázis távoli világokat mutogatott nekünk nagy bőszen, melyet minden gonosz, vagy hívő, minden ember megízlelhetett, mégis úgy éreztük, hogy miénk a legkülönlegesebb, a legszebb, a legéletteltelibb.

- Legközelebb én leszek felül - fogtam sajgó fenekemet, mikor már mellettem feküdt.

- Azt lesheted - vigyorgott. - Én többé biztos nem vergődök alul.

A szoba elcsendesedett, elültek a levegőben rezdülő sikolyok, a bánatos, beletörődő nevetések, a bárgyú énekek, a szomorú zongora hangja, ahogy az apró kis tündérek megláttak valami szépen fénylőt.

Vincent a mennyezet felé tartotta kezét és zafírgyűrűjét nézte, az egyetlen dolgot, amit sosem vett le.

- Ludwig azt mondta, hogy ebben van az átok, amivel az előző életemben ide taszítottalak - vetettem fel.

- Jól mondta - tápászkodott fel Vincent. - Ha ez a gyűrű egyszer eltűnik az ujjamról, én is szabad leszek.

Visszavette nadrágját, majd ingét is határa terítette. Mikor ezzel megvolt, az éjjeliszekrény legalsó fiókjában kezdett el kutatni. Én távolról figyeltem, amint hosszan matatott és kotorászott a kisszekényben. Végül megtalálta, amit keresett, s visszadobálva a helyére pár összevágdosott babát, egy- két plüssfigurát, néhány papírhalmot és pár üres üveget, egy apró, bordó masnival átkötött dobozkát húzott elő.

- Ezt még te adtad nekem - nyújtotta át. - Azt mondtad, hogy ha egyszer újra együtt leszünk, ezt húzzam az ujjadra.

Kigobozta a szalagot, majd a kezemért nyúlt, és gyűrűsujjamra húzta a gyűrűt. Egy meseszép, smaragdberakású darab volt, ugyanolyan színű, mint Vincent szeme.

Már tudtam, mit jelentettek a színek. A zafír Vincent szemét, a zöld pedig March- ét jelképezte. S a szöveg, mely valahol beléjük volt gravírozva, így szólt: "Te az enyém, s én a tiéd." Az ő lelkük örökre egybefonódott. Egyek voltak mindig is. De én akkoriban ezt még nem is sejtettem. Honnan is tudtam volna, hogy egyszer lelkem előző gazdája előbukkan a semmiből?

____________________________________________

Csodás napot, kedveseim! ^^

Most egy kicsit hosszabb fejezetet hoztam, de azért remélem, hogy nem untatok bele a felénél. 😅😳

Aki ezt a pillanatot várta, hogy Vincent és March együtt legyenek, most megkapta, és remélem, hogy nem csalódott, de a történet még közel sem ér véget.

Az utolsó mondat itt elég jelentős volt, de többet nem árulok el, különben a következő rész nem lenne érdekes.

És remélem, hogy tetszik az új borító. XD

Hatalmas csók orcátokra : Haru Amadare