- Miért mondod ezt? - ültem vissza a székre. Eddig a fürdőkád előtt térdeltem, most azonban visszacsüccsentem a helyemre. 

- Azért, mert utállak - zihálta. - Csak az igazat mondtam. 

- Hazudsz - vágtam a szemébe. - Tudom, hogy valahol mélyen nagyon is szeretsz. 

Tisztában voltam vele, hogy jól tudtam. Minden jel erről árulkodott. Mikor lázas volt, úgy kapaszkodott belém, mint tengerbe esett a mentőkötélbe, mintha sosem akarna elengedni. Mindig, mikor engem nézett, szemei csodálkozva, mégis fájdalommal bámultak engem. Állandóan bántott, csak hogy ezt az érzést elfeledje, és a bosszúját teljesítse. És valahányszor valaki azzal vádolta, hogy szeret engem, a lelkét is eladta volna, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Így tett most is, tagadta volna a végtelenségig. 

- Nem szeretlek! - ugrott fel, felháborodva. 

Egy lépést tett felém, mintha meg akarna ütni, de aztán visszarogyott helyére. Túl gyenge volt még ehhez, nem beszélve arról, hogy a víz is kiszívta erejét. 

- Jól vagy? - aggodalmaskodtam. - Gondoltam, hogy nem szabadott volna még ezt csinálnunk, hiszen még mindig beteg vagy. 

- Semmi bajom - morgolódott. - Csak te vagy a gondom forrása. Te meg az ostoba gondolataid. Nem értesz te semmit. Én nem szerethetlek téged. 

- Miért nem? - eddig ilyenekről nem beszélt, annak okáról, hogy miért nem érezhet úgy, mint régen. 

- Akkor minden értelmét vesztené. A bosszúm, az itt eltöltött idő, a három évszázad, az érzéseim, a szenvedésem, minden - sorolta fel, ami éppen eszébe jutott. - Nem szerethetem azt, aki elárult. Az a sorsom, a legfőbb vágyam, hogy bosszút álljak. Erre tettem fel mindent, és amint meggyógyulok, tovább is folytatom, amit elkezdtem. Nem fogok meghátrálni. 

Megtette fogadalmát, a szenvedő bolond, hogy aztán királyi mivoltát elvesztve újra bohóccá váljon. Észre sem vette, de lassan a saját sakktáblája lett a börtöne. S nem a fehér oldal falai alkották celláját, hanem a fekete vasak, az eleven vágyak, melyek végül megaszalódva, pókok martalékává válva, csak a koszos kis szürke pókhálókra kerültek. Megkoszorúzták Vincentet, hogy aztán derűs arcát síró grimasszá torzítsák kegyetlen pofonaikkal. 

Bántották, hogy ő is bántson másokat. Megszégyenítették, hogy ő is elvegye mások tisztes becsületét. Kínozták, hogy lassan már ő is őrült módjára kacagjon saját nyomorán. Bolonddá tették, véresre festették élete romját. 

Kivonszoltam Vincentet, majd leültettem a fésülködőasztala előtti székre. Megtörölgettem haját, le mellkasáról a vizet, leitattam lábáról a cseppeket. Ujjaim vonalán megborzongott, rázkódott az érzések viharától. 

Még mindig nem szólaltam meg. Nem feleltem neki semmit, de már a fejemben megvolt a válaszom. Csak tartogattam a megfelelő pillanatra. 

Felöltöztettem hálóingjébe, hogy angyalként ragyogjon a pokol ura. Kifésültem hosszú haját, mely éppen vállát súrolta, és műveletem közben ujjaimmal bele- beletúrtam tincsei közé. Egy vékony ezüstcsattal megtűztem, majd arcára is felkentem egy illatos kéremet, bőrét masszírozván. Végül ajkait halványvörös rúzzsal kifestettem, és parfüméből is fújtam nyakára. Ő volt a legszebb és legpompásabb férfi, akit valaha is láttam. 

- Tudod mit? - fordítottam magam felé, miközben gyengéden megfogtam kezét. - Engem ez mind nem érdekel. 

- Miért nem? - kérdezte. 

- Mert szeretlek. 

Elámult a király, hogy ilyet mondtak neki. A legutolsó alkalom, hogy szerelmet vallottak felségének, háromszáz évvel ezelőtt történt. S akkor is ugyanez a lélek tette, aki aztán elárulta. 

A történelem ismételte önmagát, s én pont ezért szerettem. Mert minden úgy hasonlított, és mégis különbözött. A tarka hazugságok ugyanazok voltak, csak új mámorokkal felruházva. Apró mintájuk tette csak mássá őket. Évszámok, helyszínek, emberi nevek. Egyeztek, szorosan illeszkedtek, és mégis teljesen különböztek. Mert valami mindig megváltoztatta őket: a végzetük. 

_____________________________________________

Drága, mélyen tisztelt kedveseim!

Nagyon remélem, hogy ez a rész sem szegte kedveteket, és továbbra is velem maradtok, hogy olvassátok bárgyú gondolataim szövevényes furcsaságait. :D

Ezennel kész a hatodik fejezet, találkozunk a hetedikben. Már ha szeretnétek.

Hatalmas csók kezetekre, amiért eddig is kitartottatok mellettem : Haru Amadare