Újra fehér hálóingemben álltam egy álomvilágban. Éjszaka volt, sötét őszi éj, mikor a hideg szél az ablakokat tépázta, besüvített a réseken, el a képek mentén, végig a királyi palota kihalt folyosóin. Itt- ott fáklyák festettek fakó árnyakat a falakra, ráijesztve a portrék alakjaira, szépen öltözött kisasszonyokra, s fess fiatalemberekre. A hangtalan sokaság pedig felszisszent a jeges fuvallatra, amint a lámpások sisteregtek.

Grimaszokat vágtak válaszul, néha nyelvüket öltötték a másikra. A kishölgyek pajkosan az urakra kacsintottak, azok pedig viszonzásképp megemelték cilinderük széles selyemszalaggal megtűzdelt karimáját, bókokat suttogva az évek alatt megromlott nőknek. Mikor még hamvas bőrük volt, de szívük már annál kevésbé volt olyan tiszta, szűzies. Az élet pora rájuk ragadt, s hajdani becsük már csak festett arcukon maradt meg.

Valahol a távolban, hallani lehetett, hogy láncok csörögtek, kiáltások hallatszódtak. Egy- két csattanás, majd minden elhalkult. Azonnal a hangok irányába indultam, elválva a takaros képektől.

Lehet, hogy ez még mindig ugyanaz az őszi este? Az a szörnyű éjszaka? A folytatását látom annak a borzalomnak? Nos, hamarosan egyértelművé vált, hogy a válasz igen. Ugyanabban a kastélyban voltam, a varázsló szárnyán, egynéhány teremre March szobájától.

Végigszaladtam a rideg folyosókon. Talpam alatt éreztem a fagyos padlót, a várt lefedő kőlapokat: simára csiszolt tetejüket és jeges belsejüket egyaránt. Gyorsan kapkodtam lábaimat, egyrészt mivel nagyon fáztam, másrészt pedig gyorsan el akartam érni Vincentéket. Hiszen ezért voltam ott: hogy lássam Vincent elfogatását.

Csak utolértem őket, a sok- sok fegyveres őrt, kik kardjukat, kihúzva cipelték, mintha Vincent maga elég lett volna ahhoz, hogy ezt az egész testőrséget legyőzze. Habár egyenesen jártak, kihúzva magukat, a fáradtság lassan kiült arcukra, szemük is immáron beesetten szemlélte a világot. Nem érdekelte őket, hogy mit tesznek, csak le akarták tudni ezt a küldetést is, hogy aztán vissztérjenek hálókörzetükbe, és elérhessék jól megérdemelt álmukat.

Vincent ájult testét ketten vitték, hóna alatt fogva húzták végig a földön. Az a csattanás, amit hallottam, valószínűleg az volt, mikor leütötték. Egy eszméletlen rabbal mégiscsak kevesebb a baj. Nem szökik meg, nem vergődik a szorító karok között, nem próbál ellenállni. Olyan, mint egy rongybaba...

Kiértek a palota hátsó bejáratához, ahonnan aztán levonultak egy lehullott levelekkel borított lépcsősoron. Onnan az egyik várcsúcs felé indultak, és innen már tudni lehetett, hogy abba a huzatos toronyba fogják zárni Vincentet. Felbaktattak a kacskaringós lépcsőzeten, én pedig követtem menetüket.

Lábam alatt meg- megzizzentek a falevelek, csörmővé örlődve, összetörve súlyom következtében. Éreztem száraz tapintásukat, amint bokámat nyaldosták, lábam nyomát csókolva. Idővel elhagytam kupacukat, hűtlenül megválva tőlük.

Felértünk az óratorony tetejébe. Elsőre úgy tűnt, mintha csak egy magas csúcs volna, egy a sok közül, de amint Vincentet ledobták a hideg kőre és én is mellé léptem, meghallottam a fölöttünk lévő óra fogaskerekeinek csikorgását, és a mutatók kattogását. Hangosak voltak, fülembe ették magukat, belemásztak gondolataimba, nem engedtek szabadulni fájdalmas nyikorgásuk vonyításának ricsajától. Már azóta tomboltak, hogy egykor, talán még évszázadokkal ezelőtt az építészek alatt dolgozó munkások hátukra véve nagy, tűszerű testüket felcipelték, hogy aztán dologra bírják az óriás vasdarabokat.

- Hol vagyok? - ébredt fel Vincent.

Sok idő telt el, mire visszanyerte eszméletét. Lehet, hogy beletelt pár órába, nem számoltam.

- Engedjetek ki! - ordított fel, miközben a rácsos ajtót csapkodta gyenge ökleivel. - Engedjetek ki!

Hosszan kiabált, hasztalanul. Nem felelt neki senki, nem volt olyan ember, aki foglalkozott vele. Elzárták az emberek elől, el March- tól.

- Én nem tettem semmit - suttogta maga elé.

Már harmadnapja volt ott, és kezdett összeroppanni idegileg. Egyre hűvösebb volt a toronyban, és rajta csak egy fekete lepel volt, köntös gyanánt. Mindössze egy vékony kelme, amit még csak össze sem tudott húzni magán. Pont, mint ahogy azt később velem tette...

A sarokban gubbasztott egy háromlábú, düledező széken. Ez volt az egyetlen berendezéstárgy a cellában, ez a feslett kis romos ülőgarnitúra, csak egy apró ülőalkalmatosság, egy miniatűr sámli. Talán ezzel is csak gúnyt akartak űzni belőle, hogy ne érezze magát állatnak, annak ellenére, hogy enni és inni nem kapott, fürdőszobának meg még a nyomát se látta. Minden szükségletét varázslatokkal elégítették ki. Nem fürdött, de nem viszketett a bőre, nem evett, de nem érzett éhséget, nem ivott, de nem volt szomjas. Elvették tőle a fizikai érzeteket, csak szívének fájdalmas érzéseit tarthatta meg.

- March, miért tetted ezt velem? Miért hagytál el? Miért nem szerettél? - mondta az első hónap után.

Mellé ültem és vállába fúrtam fejem. Beleszagoltam fekete leplébe, melynek valahogy még mindig virágillata volt. Az a kellemes levendula és liliom egyveleg, melyet úgy szerettem.

Éjjelente mikor forgolódott, az ölembe húztam fejét. Tudtam, hogy ez a múltban nem így történt, én nem lehettem mellette, de legalább nekem jobb volt. Törődhettem azzal, akit szerettem, még ha ő ebből semmit sem vett észre, akkor is.

- Elárultál - motyogta a második hónap végén.

- Nem tudom - feleltem neki, miközben kezét fogtam. - Nem emlékszem, sajnálom.

- Valójában nem szerettél - hangja csendesen hatott, majd hirtelen felzokogott: - Elárultam érted a társaimat is. De neked nem kellettem másra, csak egy egyszerű kis kaland voltam, egy játékszer. Talán mindent csak a király parancsára tettél.

Tombolt, sírt, fülére tapasztotta kezét, mikor az óratorony egészet ütött.

- Ne sírj! - öleltem át. - Minden rendben van. Itt vagyok.

Újabb egy hónap. Ekkorra már teljesen elveszítette a hitét mindenben. Nem bízott senkiben és semmiben. Már saját magában sem. Egyedül egyetlen dolog éltette: a bosszú.

- Gyűlöllek - dalolta.

Szépen játszott a hangokkal, a magas hegytetőkre csapott fel, majd a mély szakadékokba ugrott, hogy zuhanjon, essen a sötét határtalanságba, míg ereje telte.

- Bosszút állok - szeme furcsán csillogott. Zöld íriszei homályosak voltak, nem élettől virultak, hanem az őrülettől voltak mattok. - Mindenkin bosszút fogok állni, aki elárult. Mind szenvedni fognak, a halálért könyörögnek majd! - ezt fogadta magának az utolsó nap reggelén, mikor kivégzése elé nézett.

Abban a percben még nem is sejtette, hogy kívánsága valóra válik majd.

_____________________________________________

Ahoy, darlings! ^^

Hoztam nektek új fejezetet. Tudom, kicsit unalmas lett, de szemléltetni szerettem volna, hogy Vincent miért lett olyanná, amilyen.

Reménykedem, hogy tetszett a rész, majd próbálok kitalálni valami jó folytatást, mivel most jutottam el oda, hogy a holnapi rész még nincs kész... Vannak ötleteim, de csak későbbre és egy kis szakadék tátong előttem, amihez találni kéne egy kötélhidat...

Vigyázzatok magatokra, én ma megyek a bizonyítványomért. Hátha a tesi tanárnő megkegyelmezett nekem, és akkor kitűnő lennék. 😅

Csók kezetekre: Haru Amadare