Fejemre került a diadém, a női korona. Különféle smaragdokkal volt kirakva, itt- ott rubintok, másutt pedig zafírok képezték ékességét. Maga a korona ezüst vázakon állt, ezüstös hajlított fonalak képezték támpilléreit. 

Nem értettem ezt az egészet, hogy hol vagyok, vagy hogy egyáltalán hogy kerültem ide, s miért nézek úgy ki, ahogy, s az még csak tetézte kétségbeesésemet, hogy azok a furcsa embernek tűnő formáltan árnyak előléptek az egykor portré gyanánt létező képből. 

- Gyertek, alattvalóim! - kiáltotta a király. - March oly sok hosszú évszázad után megérkezett. 

Gúnyos nevetést hallattak az árnyak. Furcsák voltak, még a királyunknál is szokatlanabbnak tűntek. Emberi arcuk volt, de mégis szemük kéken fénylett, nem tűntek élőknek, azokkal a megbabonázott íriszekkel. Fejük tetején egy- egy kalapot, vagy cilindert viseltek, melyeknek karimájára egy- egy picurka bábu volt tűzve, valamelyik valamilyen fekete fából, másik sötét selyemből. 

Ahogy figyelmesebben megnéztem őket, sakkbábuknak tűntek. S valóban azok voltak, követték mesterük, azaz királyunk parancsait. Minden ellenvetés nélkül engedelmeskedtek neki. 

A király felemelkedett térdelő helyzetéből, én azonban ülve maradtam. Lentről pillantottam fel az engem körül álló bábuseregre. Cinikus mosolyuk megrémisztett. 

- Most mind bosszút állunk! - kiáltották kórusban. 

- De miért? - ez az egyetlen kérdés hagyta el ajkaimat. 

- Majd megtudod, March - felelte a király sejtelmes hangján. 

Elfordult, s ebben a pillanatban én újra az ajtóhoz ugrottam, és próbáltam menekülni. Annyit még én is felfogtam, hogy én vagyok a préda, akivel akármit készülnek művelni. Jobbnak láttam volna seperc alatt eltűnni az ádáz tekintetek elől, azonban pechemre az ajtó még mindig nem nyitódott kulcs nélkül. Hiába reménykedtem, hogy az álmokban bármi megtörténhet, sajnos ez az én világomban nem volt így. 

A király a lakkozott tölgyfa asztalhoz lépett, majd felült a szélére. Kecsesen helyet foglalt, majd egyik lábát a székre támasztotta, könyökét pedig combjára helyezte. 

- Hozzátok! - adta ki a parancsot a király, miközben az asztalon maga mellé mutatott gyűrűkkel díszített ujjaival, illetve az asztalon helyet foglaló sárgás papírgyűjteményt egy mozdulattal a földre sodorta. A megsárgult lapok pedig szépen lassan leereszkedtek a földre, megfosztva érezve magukat eredeti békés helyüktől, szerte szállva a szélrózsa minden irányába. 

A sakkbábuk felém nyúltak hosszú karjukkal, én pedig próbáltam elhúzódni, elmenekülni értem nyúló karmaik közül. Átszaladtam a szoba túloldalára, ahol a tükör terpeszkedett a falon. Az árnyak követték minden egyes léptemet. 

- Hagyjatok! - kiáltottam, mikor elértek. - Segítség! 

- Nem fog senki sem segíteni, March - kuncogott a király. - Még ha tovább ordítasz, még ha sírsz és visítasz is, senki sem fog megmenteni. 

- Hatsu! - ordítottam barátom nevét. - Hol vagy? Segíts! 

- Elhallgass! - emelte fel hangját a bábuk ura. - Az egész várban nincs rajtunk senki más, nem fog neked segíteni senki, már mondtam. Fogd fel, March! 

- Nem vagyok March - dacoltam, mikor már rég a király felé vittek szolgái. - A nevem Sasayaki Minami.

Ledobtak az asztalra, a hátamra. Olyan hatalmas volt az asztal, én pedig olyan miniatűrnek tűntem hozzá képest. A király is túl nagynak tűnt nekem. Nagyot koppant fejem, mire egy rövid időre elvesztettem eszméletemet. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy levették lábamról masnis kiscipőmet, és harisnyámat is lehúzzák rólam, illetve kicsatolják a bőrszíjakat lábamon. 

- Tegyetek vele amit csak szeretnétek, fiúk! - hallottam még a király hangját. - Megérdemli, amiért ezt művelte velünk. Adjátok ki magatokból azt, ami az elmúlt évszázadokban felgyülemlett bennetek. 

Hiába próbáltam ficánkolni, karjaimat egy- egy bábu lefogta. Szemeik kéken fénylettek, mintha nem is lettek volna tudatuknál. Keservesen vergődtem, miközben megoldották csokornyakkendőmet, majd kigombolták ingemet. 

Összesen öt férfi volt körülöttem, minden bábufajtából egy: a király, egy bástya, egy futár, egy ló és egy gyalogos. A király egy ujjal sem ért hozzám, mindössze pillantásaival kínzott. Mélyen belevéste zöld íriszeinek tekintetét szemembe. Az ő szeme színe gyönyörű volt és erős. Nem tűnt gyengének, és nem is volt úgy elbájolva, mint az alattvalói. Mindössze csak a bosszú iránti vágy volt kiolvasható belőle. 

Az egyik férfi lerángatta ingemet, majd a szoba egy távoli sarka felé dobta. A másik mellkasomra hajolt és bőrömet kezdte el harapdálni egészen a nyakamtól a hasam közepéig. 

A harmadik tanácstalanul állt, majd gondolva egyet elhagyta a szobát. Úgy látszott, hogy csak nekem nem nyílt az ajtó. De legalább ő megkönyörült rajtam. Nagy puffanással csapódott be a tölgyfaajtó. 

A negyedik megpróbált ajkaimra hajolni. Egyre közelebb ért, már éreztem lihegő leheletét bőrömön. Olyan volt, mint egy kiéhezett vadállat. Az utolsó másodpercben a király megállította. 

- A fejét ne bántsátok! - parancsolta. - Az az enyém. 

Úgy beszéltek rólam, mint egy tárgyról, s úgy is kezeltek. A férfi, aki nem csókolhatott meg, lábaim közé férkőzött, szétfeszítve combjaimat. Hiába forgolódtam, nem eresztett el az a három férfi. Egyik ujjait fenekemhez vezette, majd feldugta egyiket a másik után. Aztán, meg sem várva, hogy sírásom alábbhagyjon, s az égető fájdalom elmúljon, belém hatolt. 

Én fejvesztve könyörögtem, hogy hagyják abba, de nem tették. Igaza volt a királynak, még ha sírtam, még ha könyörögtem is, nem segített senki sem, magamra hagyott az egész világ. 

A király pedig kaján mosollyal az arcán nézte végig szenvedésemet, amint mellette gyötrődtem, kevesebb, mint egy fél kartávolságra. 
_____________________________________________

Remélem, hogy legalább páran elolvassátok ezt a részt, mivel most Belgiumból írom nektek. Xd

Amúgy nagyon szép Európa, tudtátok? Holnap megyek Angliába, és majd meglátjuk, hogy én is a múltban ragadok - e, mint szegény főszereplőnk. Remélhetőleg nem.

Legyen kellemes hétvégétek, puszi nektek: Haru Amadare

És végül egy ma készült kép, mert miért ne: