Minden ember örül, ha külföldre utazhat. Főleg itt, Ázsiában, ahol nagy tiszteletnek örvend a regényes nyugat, tökéletes kultúrájával, nagy, loknis hajú babáival, csipkés ruhaujjaival, középkori váraival, mesebeli kastélyokkal, nagy írónemzedékek leszármazottaival, s talán minden egyébbel, miket egy japán, történelemimádó fiú csodálhat.

A nevem Sasayaki Minami és életemben először, röpke tizenhat évesen, az iskolámmal elindultam egy világ körüli utazásra. Jártam a méltán híres Németországban, meglovagoltam Olaszország napfénytől csillogó tengerének hullámait, és megkóstoltam a franciák csigáját is, ami nekem ugyan undorítónak tűnt, de ők állítólag nagyon szeretik.

Olyan boldog voltam, hogy bejárhattam Európát. Egy teljes hónapig tartott az út, egy zötykölődő autóbusz ablakából kémlelve, mely során gyönyörűséges tájakat láttam. Minden olyan csodás volt. Láttam a múlt minden egyes foszlányát, árnyas tájait a földi vidéknek, hatalmas városok rohanó életét, s végül, az utolsó hét utolsó előtti napján eljutottam Angliába, Wales hegyes- dombos, kissé esős, mégis bájos legelőire.

Egy csodás, elbűvölő vár meglátogatására készültünk, mely nekem inkább egy kastélynak tűnt káprázatos üvegpalotának tűnő alakjával. Hatalmas, átlátszó falak mutatták kirakatként az erődítmény belső szobáit, báltermeit, vörös szőnyeggel leterített hosszú, végeláthatatlan folyosóit.

Beléptem a főkapun, mely az egész kiállítás kezdetét hirdette, s karon ragadva egyik jó barátomat, belevágtam magamat a felfedezésbe.

- Hé, Minami, ne olyan gyorsan - kiáltotta barátom, aki a Hatsu névre hallgatott.

Én mit sem törődtem nyávogó hangjával, csak hatalmas óriásléptekkel vágtattam előre, a vár karmai közé. Egy nagy folyosóra értünk, ahol lovagok páncéljai képezték a látványosságot. Meg- megcsodáltam a hosszú kardokat, melyek pengéi élesnek tűntek, pedig már jó ideje szorongathatta őket a testetlen lovag, s annak csatlósai.

Elképesztő volt ez a kastély, de a vége felé valamit észrevettem: olyan színtelen volt az egész. Szürke volt, mint egy apró kisegér és hiányzott belőle az élet. Olyan volt, mintha a vár gyászolt volna, hiányzott volna neki az úr, aki végigtaposta volna termeit.

- Neked nem furcsa valami, Hatsu? - kérdeztem a fiút.

- Nem - rázta a fejét. - Neked esetleg nem tetszik benne valami?

- De igen, csak olyan szokatlan - motyogtam az orrom alá.

Hatsu ellépett mellőlem, majd a következő szoba felé vette az irányt.

- Túl sokat gondolkozol - kiáltotta hátra, majd belépett a helyiségbe.

- Talán igazad van - mormoltam, majd utána iramodtam.

Átléptem az ajtókeretet, és elakadt a lélegzetem. Ezt kerestem, ezt a helyet, mely magába kebelezett, elragadta lelkemet, s olyan erős volt a bája, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Úgy éreztem, hogy kicsúszik talpam alól a talaj. Megtámaszkodtam a fal mellett, kezemet a bordóra festett gyönyörűségre helyezve.

Az apró termecske mélyvörösre festett falaival, bársonyos puhaságú szőnyegeivel, lakkozott tölgyfaasztalával, faragott háttámlás székeivel, s egyéb régies tartozékaival valóban olybá tűnt, mintha a középkorban lennénk.

- Ez csodás - suttogtam. - Neked is tetszik, Hatsu?

Semmi reakció, egy kósza hangfoszlány, avagy egy halk morranás sem hallatszott. Még a külső termekből és a folyosóról sem szűrődött be a háttérzaj. Nem láttam barátomat. Teljesen eltűnt és egyedül voltam a szobában. Hirtelen, a semmiből egy tükör jelent meg, majd egy portré a falon.

Valami nincs rendben - futott át fejemben, de azért a tükörhöz sétáltam, majd belenéztem. Egy teljesen más korból jött fiú bámult rám vissza. Ez nem az én tükörképem volt, vagy mégis?

Lenéztem magamra. Egy rövidnadrág volt rajtam, mely a térdemig ért, és lábszáramat egy fekete harisnya védte, melyet egy bőrszíj tartott rajtam, hogy ne csússzon le. Apró, tetején masnival megtűzött cipőcskét viseltem. Visszanéztem a tükörbe. Fekete inget viseltem, ezüstgombokkal, illetve nyakamban egy csokornyakkendővel.

Megváltozott az öltözetem. Az én arcom, az én tekintetem nézett vissza rám, mégis más voltam. Olyan, mint egy 18. században élt úri fiú. Nem tudom, hogy hogy történt, de azzal tisztában voltam, hogy ez csak a kezdet. Bár lehet, hogy csak összeesetem a kimerültségtől és most azért álmodtam ilyen furcsaságokat.

A portré elé léptem és elméláztam rajta. Egy gyönyörű arcú férfi nézett farkasszemet velem. Aztán a következő pillanatban megmozdult a kép és felsikoltottam.

A kivágott ajtókeret felé kezdtem el rohanni, de a semmiből feltűnt az ajtó tölgyfa része, keresztezve utamat, s ezzel menekülési tervemet. Próbáltam kinyitni, de nem ment. Be volt zárva és a kulcslyukban nem találtam a hozzá tartozó nyitóalkalmatosságot.

- A francba - kiáltottam fel. - Ki kell jutnom innen.

Egy lépés hangját hallottam meg magam mögött, mire félve visszafordultam. Kész, ennek biztosan egy álomnak kell lennie, csak egyszerűen átvettem Alice szerepét és Csodaországba kerültem. Nem létezhet, hogy egy férfi előlépjen egy képből. Nincs az a világ, még ha csak egy puszta álom is, hogy egy kép élővé váljon. Pedig igen, egyre jobban közeledett felém.

Hosszú, fekete köpenyt viselt, hozzá pedig magas, sudár volt, ezt pedig még jobban kihangsúlyozta sötét, karcsú alakot formáló talárja. Az anyagot drága arany hímzés díszítette, és a gombok is meglehetősen fényűzőek voltak. Egyszerű nadrágot hordott magán, mely szintén sötét volt. Nyakában egy gyöngyökkel díszített lánc lógott, azon foglalt helyet az ajtó kulcsa is.

Apró ökleimmel dörömbölni kezdtem a vastag faajtón, hátha valaki meghallja.

- Segítség! - kiáltottam.

Már nagyon közel volt. Kezében egy női diadémot tartott, fején pedig egy korona foglalt fejet. A férfi méltóságteljes és gyönyörű külsővel bírt. Szívesen csodáltam volna még az idők végezetéig, ha nem lettem volna oly feszélyezett, mint amilyenek éreztem magam.

Az arca elragadó volt, hegyes álla és markáns arcéle mellett lágy vonásokat mondhatott magáénak. Olyan szép volt, mint egy nő, látszott, hogy jól ápolta bőrét, bár ezen utólag nem lehetett csodálkozni, hiszen ő volt a király.

- Ne menekülj, March! - hangja selymes volt, mégis megborzongtam hallatára.

Elérte gyenge alakomat, mire én összeestem és lentről néztem fel rá. Hatalmas termete tornyosodott előttem, mely félelmetes volt, mégis vonzó.

Letérdelt elém, mint egy szolgáló, mégis ő volt a felsőbbrendű, aki volt olyan kedves, hogy leereszkedjen egy egyszerű lélekhez. Fél karját megtámasztotta combján, majd a diadémra vetette pillantását.

Vártam, hogy mit fog tenni, s midőn a földet bámultam, meg- megrezzentem minden egyes pillanatban. Végül megmoccant, két keze közé vette a koronát, majd fejemre emelte.

- Megkoronázlak - susogta sejtelmes hangján.

Én lettem a királynő. A szoba végképp élővé vált, s a képből, mely immáron alaktalanul csüngött a falon, újabb alakok léptek elő...

Nohát, kedveseim!

Csak belefogtam valami újba, ahelyett, hogy készülnék az előttem álló hosszú útra. Jellemző jegy rám ez a magatartás.

Nagyon remélem, hogy elnyerte tetszéseteket ez az első fejezet!

Nagy puszi nektek, egy darabig nem leszek, bár lehet, hogy holnap még igen: Haru Amadare