Mi lenne, ha vissza tudnánk forgatni az időt? Mi mindent tennénk másként, s melyek lennének azok a dolgok, miken nem változtatnánk? Az emberek sokat gondolkoznak ezek, szinte minden hibájuk alkalmával, de a végén mindig egy megoldás létezik. Tanulj meg együtt élni mindennel, amit tettél, vagy vess véget.

- Jósnő? - kérdezte Sam, fel sem nézve a laptopjából, Dean megrázta a fejét és belekortyolt a sörébe.

- Egy másik angyal? - folytatta Sam.

- Nem, biztos, hogy nem! Rájuk sem tudok nézni, elhányom magam - vágta rá idegesen az idősebb. A ma hajnalban történtek teljesen kikészítették, amitől csak kívülről is rosszabban festett, melyet Sam is felfedezett.

- A halál a kapu - mondta csendesen az idősebb. Sam zavarodottan kapta rá tekintetét.

- Mi? Na jó... Mi van veled Dean? - tette fel a kérdést komolyan az öcs.

- Oh, ugyan semmi, csak rohadtul megölték azt, akit a legjobban szerettem  utánad ezen a kibaszott világon! Ha még nem említettem volna - Dean szinte kiabálva vágta testvéréhez a szavakat.

- Dean... Te tényleg nem emlékszel? - a fiatalabb már csendesebben kérdezett.

- Még is mire? - Dean ijedten nézett testvére, mi az amit kihagyott a képből. Sam mély levegőt vett és komolyan nézett testvére zöld, döbbent szemeibe.

- Dean... Te ölted meg Cast - Sam kíméletesen csöndesen mondta ki a szavakat, melyek így is hatalmas fájdalmat hagytak Dean szívében.

- Mi? Az nem lehet! - csattant fel az idősebb, ekkor már tudta, hogy meg is halna Castielért, most már bármit megtett volna érte. Hogyan lehetséges? Dean csak maga elé bámult, remegő ajkai nyitva maradtak a döbbentségtől és fájdalomtól. Öccse pedig aggódva figyelte őt. Dean felpattant és a fürdőszobába indult, ott magára zárta az ajtót.

- Ne... nem... - suttogta és a csempének támaszodva csúszott a hideg földre. Ami most belülről mardosta, azt ellenségének sem kívánná az ember. Bűntudat, harag, szeretet és iszonyatos fájdalom. Csak bámult maga elé még el nem homályosodott látása, még el nem indultak a forró könnyei.

- Nem - sírta, remegő testét próbálva csillapítani. Teljesen sokkos állapotba került, ahogy Castielre gondolt, ártatlan kék szemeire, minden tiszta szívű tettére, a szeretetére, amit nem viszonzott, amit megtagadott tőle. Már tudta szeretni, már szerette, mindig is így volt, ez nem is kérdés. Nem emlékezett arra az éjszakára, mikor megölte, de elképzelte, ahogy Cas tehetetlenül könyörög neki, miközben ő halálra veri. Biztos nem ellenkezett, nem akarta bánta azt, akit szeret.

- Hagytad, hogy megöljelek! - mondta kissé hangosabban a vadász.

- Idióta barom! Meg kellett volna, hogy ölj! Nekem kellett volna meghalnom! - Dean ezt már kiabálta, nem érdekelte, hogy mit hall Sam és mit nem. Ezután már zokogott, a haját tépkedte, meg tudta volna ölni magát. Miért nem tette? Mert kötelessége volt mindent megtenni, hogy visszahozza őt.

- Egy szörnyeteg vagyok... Én is szerettelek... szeretlek - az utolsó szavakat már suttogta, majd ismét zokogni kezdett.

Sam a másik szobában ült az ágyon és nem szólt semmit, csak megtörölte a szemeit. Nehéz volt neki is ilyennek látnia testvérét. Akkor már bánt mindent, hogy elmondta neki, hogy ott hagyta, hogy nem kereste, hogy nem volt ott mikor Dean megtette...hogy hagyta démonná válni.

AKKOR

 Sam gyanakodva nézett a barna szemekbe, melyek egy szőke nőhöz tartoztak. Idegesen dobolt a lábával az asztal alatt. El sem hitte, hogy idáig süllyedt, Deant szemelől vesztette pont a legjobbkor.

- Szóval? - tette fel a kérdést türelmetlenül. A nő mély levegőt vett.

- Hogy voltál képes idáig lesüllyedni Wichester? - rázta meg undorodva a fejét a szőke.

- Az ő ötlete volt! És nem azért vagyok itt, hogy magánéleti problémákat vitassak! - kezdte volna az ellenkezést Sam, de végül az idő hiánya nyert.

- Itt van - mutatott a nő egy vörös kis kőre, ami egy térképen feküdt, sok színes apróság mellett.

- Köszönöm Lauren! - a vadász, amint szemügyre vette a helyet azonnal felpattant. Megtalálta Deant és ez volt a lényeg, most már csak minél előbb meg kellett előznie a bajt.

- A jósnőknek mért nem jár több hála? Vagy több pénz? - tette fel a kérdést magának Lauren Edwards, miután a Wichester fiú elhagyta a helységet.

Sam becsapta maga után a kocsi ajtót. Igazából még mindig nem hitte el, hogy Dean e nélkül ment bárhová is, de most jól jött. Elővette a telefonját és tárcsázott, kicsengett.

- Figyelj rám! Dean a New Hevan- i kisváros szélén van, egy kis vadászháznál - mondta Sam idegességgel a hangjában. A vonal túlsófeléről érkezett válasz.

- Már mondtam, hogy a saját döntése miatt lett démon - valaki megint válaszolt.

- Csak... csak, ha már nagyon elmérgesedik a dolog, akkor szakítsd meg a kapu megnyitását! - szólt rá az illetőre a vadász, majd lecsapta a telefont és rátaposott a gázra. Egyszerre két embert akart megmenteni, Sam ekkor még nem is sejtette mekkora kudarcba fullad a terv.

...Hogy felhívta Cast, hogy engedte egyedül odamenni...

Sam egy kis, sáros úthoz ért, itt lefordult. Az Impala felett a fenyők félelmetesen nyúltak az égig, amely tiszta volt és csillagai kristályként ragyogtak rajta, gyönyörű volt, de Samet ez most kicsit sem érdekelte. Kiugrott a járműből és futásnak eredt a kis faház mögött parkolt és csak egy hatalmas, kékes fényvillanás volt, ami miatt még gyorsabbra vette a tempót, de mikor a ház elé ért megtorpant. Dean ott térdelt a sárban, a Hold erős fénye hátborzongató árnyékot vetett véres arcára. Sam mellé sétált, kissé tartva attól, hogy szemei még mindig feketék, de mikor odaért látta a zöld íriszeket, megkönnyebbülve guggolt le mellé. Dean zokogott, aztán hangosan kezdett sírni, ujjai közt szorította az angyal pengét és döbbenten nézett maga elé, bár könnyeitől alig látott valamit.

- Sam... meghalt? - zokogta a férfi és kezéből kiesett a fegyver.

- Dean... én sajnálom! Nem a te hibád! - tette bátyja rázkódó vállára a kezét Sam, majd ő is a sárban fekvő véres angyalra nézett. Szárnyai hamuként terültek szét a sárban, szörnyű volt így látni egy ilyen pompás teremtményt.

- De az enyém! Én öltem meg, leszúrtam! Többször is! - kiabált Dean, teljesen sokkos állapotban volt. A könnyei pedig megállás nélkül folytak és mosták a vért arcáról, a levegőt hangosan kapkodta mégis alig jutott a tüdejébe oxigén. Úgy érezte mindjárt megfullad, de nem is lett volna ellenére.

- Hé! Dean figyelj rám, meg kell, hogy nyugodj! Sokkot fogsz kapni vagy már kaptál is - beszélt hozzá Sam nyugodt hangnemben.

- Még is hogy! Nem! Nem! - Dean ordított a fájdalomtól, amit a felismerés hozott magával.

- A...a... az ő vére van rajtam? - zihálta és kétségbeesetten kapkodta tekintetét két, remegő, véres tenyere közt.

- Dean! - Sam már felemelt hanggal szólt testvérére.

- Ne! Nem! Cas! - zokogott Dean és felemelte az angyal fejét a sárból.

- Sajnálom... - suttogta és végig simított a sápadt, véres arcán Castielnek.

- Dean mennünk kell! - Sam megragadta testvére karját és felrángatta a sárból, nem bírta ezt tovább nézni. Nem ostorozhatja magát ezért Dean, mert ez nem csak miatta történt.

- Sammy... ölj meg! - Dean még mindig sírva mondta ki a szavakat, miközben öccsére támaszkodott.

- Nem, senki nem fog megölni, ez nem a te hibád jól tudod! - az öcs határozottan szólt bátyjára, míg segítette őt a kis vadászházba és a kanapéra ültette. Ránézett véres, sokkos állapotban lévő és síró testvérére, majd elindult egy rongyot keresni, hogy letörölje róla a vért.

- Minden rendben lesz Dean... - mondta csendes miközben az utolsó vörös cseppeket is felszívta a kék törölköző. Dean nem szólt semmit, csak üresen meredt ki az ablakon, de még mindig remegett.

- Valószínűleg sokkot kaptál - folytatta az öcs, majd egy pohár vizet nyújtott felé, de mivel Dean nem nyúlt érte így neki kellett megitatnia. Majd miután kiitta, Sam ledöntötte Deant a kanapéra és egy kockás pléddel takarta le.

- Aludj... - suttogta, aztán elindult, hogy visszarakja az altatót a konyhaszekrénybe.

...Hogy nem ért oda időben...