"You are the road of love, and at the end my home..."

 Csontig hatoló hideg volt odakint, és kékes fény terített be mindent, amit a hó visszavert az égről. Dean ott állt, most már a hóban, a felirat előtt, tanácstalan volt. Nem értette ezt az egészet. Ez is csak egy feladat lenne, ez sem az igazi élet? Az nem lehet. Akkor mi az? Kétségbeesetten emelte a tekintetét az égre. Még is mit kéne, hogy tegyen. Visszavezette zöld szemeit a vörös betűkre. Azonban akkor vette észre, hogy a kiírástól valami féle mancs nyomok kezdenek távolodni. Azok is véresek. Kutya? Farkas? Egyre gyorsabban távolodtak, mintha futott volna, de Dean nem látott semmit csak a nyomokat, mint egy láthatatlan farkas. A vadász a kezdeti döbbenetből eszmélve kezdte követni a mancsokat. Kissé nehézkesen sietett utánuk, a nyomok az erdőbe vezettek, a fenyőfák közé. Deannek már rohannia kellett.

- A rohadt életbe! - kiáltott fel fájdalmasan, mikor elcsúszott, de nem állt meg, folytatta az utat, ami még nem tűnt úgy, hogy véget ér. Az örökzöldek feje felett összezárultak és a kellemes illatuk, a mézeskalácsra emlékeztette. Olyan békés volt minden, egy különös érzés járta át. Ez a hely meseszép volt. A farkas nyomai lassítottak, mintha észrevett volna valamit a láthatatlan állat. Dean ismét követni kezdte, de most óvatosabban. Különös volt, mintha érezte volna valaki jelenlétét. Mintha melegség járta volna át, pedig borzalmasan fázott. Megtorpant egy pillanatra, a mancs nyomok mellett ismét betűk rajzolódtak. Deant kirázta a hideg mikor felolvasta azokat.

"Apa?"

- Mi ez az egész? - suttogta maga élé így lélegzete ködként olvadt egybe a levegővel. A nyomok a kristályos hóban még jobban lassultak. Dean szüntelen azokat figyelte.

"Apa?"

Rajzolódott ismét ki a kérdés, beleolvadt a hideg hóba a forró vér. A jégcsapok, melyek a fákról lógtak le, mintha csilingeltek volna. Ami lassan gyerek kacajjá formálódott. A kicsi mancsok megtorpantak, ahogy a vadász is. Egy kis hinta állt a tisztás közepén, egy meggyötört fára akasztva. Dean elnyílt ajkakkal, tolta el a méregzöld ágat maga előtt, hogy elindulhasson a hinta fele. Még mindig nem értette az egészet. A nyomokról eltűnt a vörös szín és zöld lett alatta a fű, törekedtek a szálak fel. Már egyszerre haladt a kis állattal. Azonban mikor már nem volt messze a fa, a nyomok előre siettek, de Dean nem ment tovább. Attól, amit ott látott a lélegzete is elállt.

"Szóval, hogy is volt ez?"

"Már emlékszem! Már emlékszem apa! A hercegnek először meg kellett mentenie aztán..."

"Na? Mi volt aztán?"

"Teljes szívéből kellett szeretnie!"

Nevetett az apró gyermek, olyan volt, mintha a hangokat csak a szél fújta volna a férfi füléhez. Ő maga állt a lányka mellett, ő hajtotta a hintát. Dean elmosolyodott és lehunyta a szemeit.

- Köszönöm - suttogta fáradt hangján a férfi és mély levegőt vett. Már tudta, már emlékezett.

Élet. Halál.

A biztonságos helyei a világnak bennünk vannak és az emlékeinkben, a szeretteinkben.

Dean érezte az orrában, a kezében azokat, amik életben tartották: csöveket. Levegőért kezdett kapkodni, a könnyei is folyni kezdek. Zokogott. Mindene fájt és lüktetett, borzalmasan gyenge volt és rémült. A fehér fény sértette a szemeit, a szagok kínozták.

- Dean! - kiáltott valaki zokogva és a férfi már tudta ki az.

- Cas... Cas - sírta a nevét Dean és érezte, ahogy a másik átöleli. Muszáj volt, hogy kinyissa a szemét, bármennyi szenvedést eltűrt csak, hogy láthassa az ő Castielét. Megbizonyosodjon róla, hogy ő az. S mikor bele nézett a kék, vörösre sírt szemekbe, melyek olyan igaz és tiszta szeretetet sugároztak, hogy Dean csak tudta. Tudta, hogy ő az.

- Sz... Szeretlek - még mindig hangosan zokogva, hevesen kalapáló szívvel és a levegőt kapkodva ismételgette. Dean Wichester felébredt és most született valójában újra, a friss vére az volt, amit érzett. Kitépte a lélegeztetőt az orrából és felült az ágyban, hogy teljesen magához szoríthassa, hogy végre érezhesse az illatát, hogy minden emléke ismét megtalálja, közben pedig csak sírhasson, úgy akár szerelme, aki már nevetve zokogott Dean karjaiban. Hogy aztán hosszan megcsókolhassa, hogy aztán magához ölelje kislányát, kislányukat, hogy végre megint érezze, hogy él. Hogy megtalálta azt a biztonságos helyet, annyi szenvedés után, annyi magány után, annyi tagadás, annyi fájdalom után. Hogy megtalálta Castielt, az ő igaz, egyetlen "angyalát", akit nem szeretett senkinél jobban világ életében, aki nem szerette őt soha jobban senkinél világ életében. A távolság megszűnt, még ha lehetetlennek is tűnt.

2017. december 24 - én Dean Winchester több mint egy év kóma után felébredt.

Jane Charter, nővér (nem hivatalos) jegyzetei a betegről:

Dean Wichestert 2016. október 10 - én hozták be a kórházba komoly fejsérüléssel, ezután sajnos kómába esett. Autóbalesetet szenvedett, egyedül vezette a járművet. Az öccse, Sam Wichester szerint épp tőle tartott hazafelé.

"Eljött hozzám, hogy elmondja apánk csak úgy felszívódott és nem tud róla semmit. Megkért, hogy segítsek felkutatni őt, mert aggódik miatta."

Nem sokkal a baleset után érkezett az intézménybe Castiel Novak és kislánya, Chery. Attól a naptól kezdve szinte minden nap bejöttek meglátogatni a beteget. A kislánynál volt egy plüss farkas és szinte órákon keresztül képes volt mesélni apukájának. Gyakran mesélt neki egy hercegről, aki megmenti a hercegnőt, néha meg szellemekről és egyéb ijesztő dolgokról, hogy fél tőlük és szeretné, ha felébredne. A lány másik édesapja pedig sírás nélkül sosem hagyta el a szobát.

" Sosem szerettem még senkit ennyire Jane, most pedig ott fekszik, és én tehetetlen vagyok. A szerelmem haldoklik, és én nem tudok erős lenni."

A beteg több mint egy évig feküdt kómában. A családja pedig minden nap eljött ide a 430 - as szobába, csak hogy lássák, hogy reményt adjon nekik, ahhoz, hogy folytassák. Eljöttek és beszéltek hozzá, őket sosem hagyta el a remény és a beteg, felébredt karácsony napján. Néha mesélt az álmairól, amelyek megdöbbentettek mindenkit. Dean Winchester egy érdekes figura volt itt, de úgy hiszem sosem felejtem, akár a családját.

~

- Min gondolkodsz? - lépett a kékszemű az ablak mellet állóhoz és hátulról ölelte át, mire Dean békésen elmosolyodott.

- Csak azokon az álmokon Cas, mint mindig - duruzsolta lehunyt szemekkel és próbálta magába szívni a kék holdfényt, ami bevilágított a kis ablakon.

- És arra jutottam, mint mindig - kortyolt bele a forrócsokoládéba Dean.

- És mi lenne az? - belefúrta az arcát szerelme nyakába és magába szívta az illatát.

- Akár angyal voltál ott, akár ember vagy itt. Bármit megtennék érted Cas újra és újra, mert szeretlek - suttogta a zöld szemű és letette a bögrét, hogy átölelhesse a párját. Castiel pedig féltőn ölelte magához, és ahogy a Hold fénye rájuk világított az alakjuk árnyékot vetett a kis képekre a falon. Castiel szárnyai is ott voltak.

A biztonságos helyek a lelkek számára, már csak fogalom volt, mindenki ott találja, ahol kell találnia. Keresni kell, és ha abban a pillanatban mikor a kapujában állsz, fel tudod áldozni magad, megleled.

Hát, kedves olvasók, ahogy mondani szoktam, egyszer mindent utól kell hogy érjen a vég és most itt is vagyunk. Köszönöm, hogy kitartottatok a sztori mellett és remélem, hogy tetszett is. További jó olvasást itt.

Üdv.: Foxfaerie