Mi lett volna, ha Dean nem annak születik, aki. Normális, átlagos élet, családdal, gyerekekkel, olyan titkokkal, hogy ő ette meg a fáról a szaloncukrot. Ha nem lenne Wincheter, most minden más lett volna és Dean ezt nem is bánta volna, csak egy dolog volt, amit nem tudod volna elfogadni, egy dolog, ami egy olyan élettel járt volna. Sosem ismerete volna meg Castielt, akiért már bármit megtette volna, aki valamit lángra lobbantott benne. Ezeket hiába tagadta volna.

- Ha nem jönnék vissza, de Cas igen... akkor ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy visszahozzon - komolyan szikrázó zöld szemei Jane, kissé rémült barna íriszeit szinte leszúrták. Kényszerítették. A nő csak bólintott.

- Ha viszont csak én jövök vissza engedd... - kezdett bele Dean, de már nem fejezte be, már mindketten tudták, mit akart tenni a vadász. Még ha Jane magában ellenezte is, nem akart ennek hangot adni. Borzalmasan tartott attól mi lesz, miután megöl egy Winchestert, nagyot nyelt ezekre a gondolatokra. A pincében voltak, ami tele volt virágokkal, itt nyaraltak a színes növények, míg kinn tombolt a fagyos tél. Mindent beborított a mézes illat. Dean leült a napozó székbe, nem igazán tűnt ijedtnek.

- Mesés hely és nap is a halálra - húzta fáradt mosolyra ajkait, mintha boldog lett volna, de hisz miért nem lett volna az, ha minden rendben megy, akkor újra láthatja angyalát.

- Mit kell tennem? - vett mély levegőt a férfi és ismét a mellette guggoló nőre nézett. Jane elővett egy kis fa dobozt és letette a földre, majd kinyitotta azt.

- A lényeg az, hogy csak a Castiellel kapcsolatos dolgokra, emlékeidre kell gondolnod, az érzelmeidre... Gondolj a szemeire, az illatára, bármire, de nem szabad elengedned a gondolatát, ha halálod előtt eltűnik előled a képe, akkor nem... akkor egyből a mennyekbe kerülsz és... - Jane befejezte már nem is akarta folytatni.

- Oh, drága én már régen nem a mennyekbe kerülnék - rázta meg a fejét Dean mosolyogva, majd a kis fiolára vezette a tekintetét, amit a nő elővett a dobozból.

- Minden jól jön majd, amit hozzá kötsz, idézd fel mind. Lehet, hogy lesznek hallucinációid, de nekem nehogy eltereld róla a figyelmed - mondta teljesen komoly hanglejtéssel, miközben egy injekcióba szívta fel a kis üvegcséből a sűrű fekete folyadékot.

- Ne aggódj én szinte csak Cassre tudok gondolni... - ezt már csendesebben jelentette ki a vadász.

- Ez egy kis dzsinn vér, angyal vérrel és jó sok mágiával... valahogy át kell vernünk egy kaszást és az egész életet is - döntötte oldalra fejét a nő és elemelte a tűt az üvegtől.

- Várj! Honnan van angyal és dzsinn véred és mágiá... Na, ne Jane! Tudtam, hogy valami nem stimmel veled, de azt nem gondoltam volna, hogy boszi is vagy. Csak egy sima jósnő, mi? - Dean kissé sértődötten nézett Janere, aki csak rázta a fejét.

- Nyugodj le cowboy, ha meg akartalak volna ölni már rég megtettem volna - semleges hangnemmel mondta ki a szavakat, miközben Dean vénáját kereste. A férfi csak grimaszolva nézte a mozdulatait.

- Remélem, tényleg bízhatok benned - sóhajtott a Wichester és hátrahajtotta a fejét, hogy Castielre kezdhessen koncentrálni és, hogy elterelje a bőre alatti tűről a gondolatait.

- Emlékezz rá! Ne engedd el a kis dolgait, amik megfogtak - miközben beszélt a vadászhoz, lassan fecskendezte be a folyadékot. Dean felszisszent a különös, maró érzésre. Érezte, ahogy az anyag szétterjed a testében, egy kissé még sötétebbre is festette az ereit.

- Ne aggódj, bízhatsz bennem Wichester - suttogta komoly hang lejtéssel Jane, majd lassan kihúzta a tűt.

- Koncentrálj! - fogott rá a vadász csukójára. Dean még nem érzett semmit, csak az ezerszínű hiú virágokat figyelte, ahogy felé magasodnak.

- Képes vagy rá! - kis rémület sejlett fel Jane szemeiben, mikor elő vette a kést, egyszerű konyhakés volt, de elég éles és széles, hogy ki lehessen oltani vele egy emberi életet. Jane két kézzel szorított a késre, Dean még tisztán látta, hogy a nő keze remeg, de már nem szólt, rátalált magában Castielre. Az éjszaka mikor találkoztak, mikor elválltak, minden apró jelenet. Jane elfordult és hirtelen döfte a kést Dean mellkasába.

- Ha visszatérsz onnan, ne aggódj, a lelked mindent helyrehoz - Jane ajkai remegtek és arcán könnyek gurultak végig. Dean borzalmasan fájdalmasan kapott levegő után és rászorított a fehér szék karfájára, de nem engedte el az emlékeket. Látta vörös színt mindenütt, aztán a virágokra koncentrált, a látása elhomályosodott, majd ismét kitisztult, most minden sokkal erősebben hatott rá a szagok a színek, a hangok. A csend is süketítően zúgott. Akkor már állt a növények közt, értetlenül nézte a saját testét, akkor érezte, hogy még életben van valamennyire. Valaki megragadta a kezét. Elmosolyodott mikor meglátta a kék szempárt, Cas is mosolygott. Fejük felett a szürke plafon azúr kékbe fordult és mindent betöltött a fény. A virágok pedig magasabbra nőttek és körbe ölelték őket. Dean tudta, hogy ő még csak egy emlék, nem az igazi Castiel, de érezte, ahogy szorítja a kezét és nehéz volt elképzelni, hogy nincs is itt.

- Készen állsz? - torpant meg egy rózsával futtatott kapu előtt.

- Remélem - vonta meg óvatosan a vállát Dean, aztán bólintott. Castiel eltűnt mellőle, és a vadász most kérdés nélkül indult meg a kapu fele, ami be volt nőve. Tudta, hogy sikerült, van esélye visszatérni.

- Ég veled, te szemét élet - rázta meg a fejét és félre tolta a zöld leveleket, majd belépett, ahogy egyre beljebb haladt, a levelek tapintása megpuhult, a színük pedig narancsra, kékre majd feketébe váltott és mikor Dean végre egy sötét részhez ért, minden megszűnt, könnyed volt, mintha egy pillanatra ő maga is semmivé lett volna. A Winchester belépett és átesett egy fekete semmin. Dean Wichester meghalt. Minden békés volt és csendes, tökéletes.

Rémülten riadt fel, zihálva kapkodta a fejét egy másik helyen landolt. Egy hófehér szobában, olyan volt mintha nem lett volna vége. Minden olyan hihetetlen mámorban és fényben úszott.

- Na, nem szarakodj! - nézett felfele és már tudta hol van. Ez nem lehet a mennyek, mégsem sikerült? Az nem lehet. Dean ülő helyzetből felpattant és sétálni kezdett egy irányba, idegesen szuszogott közben. Mikor is egy ismerős hang szólította meg.

- Gabriel - szólt a mély hang hozzá.

- Komolyan az a rohadék lettem? - suttogta Dean, mikor kezeire nézett, de mégis mosolygott. Sikerült.

- Igen Cas? - fordult az illető fel, az arca még nagyon fiatal és gyötrelemtől mentes volt. Egy fiatal és gondtalan angyal, gyönyörű lélekkel.