Makacsul mardosó, mámoros terveket kétlem, hogy hosszasan hordozva,
Álmatlanul forgolódva, könnyet nyelve a fájdalmas hétköznapokra.
Szenvedve kihányom emlékeidet egytől egyig, mert nem viselem,
Nem látom a napfény tiszta üdvét, annyira súlyos, mély a verem...

Kegyetlenül korbácsolom kínjaid, míg könyörögsz,
Elgáncsolom céljaidat, mit kettőnk jövője ösztönöz,
Gonoszságom saját átkom, nem enged, erővel láncol,
A falaimon fájdalomba mártott féltés árnya táncol.

Testnedvekbe, mit egymásból kifacsartunk éjjel,
Belefullad a jövőnk, dacolva a kéjjel.
Örvényt alkot könnyek hada a vérző szív levével,
Holnaptól nem ébredünk szánkon egymás nevével.

Pirosan lángolt a szerelmünk heve, lelkünk ezzel megelégedett,
Nem tettünk rá új érzelmeket, s a tűz lassan mindent felégetett.
Pirosan vágytuk egymás csókját, haraptuk mohón egymás nevét,
De nem vettük észre haláltusáját a percnek, mely óvón terelt feléd.

Fehérré válik ma köztünk a csend, hideg jéggé fagy a könny,
Fehérré válik újra a lap, de nem ad tintát a rút közöny,
Hótiszta megnyugvást nyújt a jövő, ha telik majd napra nap,
Fehér álmom osztom veled, melyben nincs már MI, mert elszakadt.

Zöld epeként a jelen keserve mérgezi a szánkat,
Mit elkövettem jövőnkkel, arra nincs bocsánat,
Méregzöld gyötrelemből lassan gyógyul a friss seb,
De tavaszt ígér a holnap, síromon reményként kél a zöld gyep...