Becsukom a szemem, és a hangod hallgatom,
Meddig bírja szívem a hazugságot, nem tudom.
Ha kinyitom a szemem, és tekintetünk összeér,
Látni vélem a szerelmet, melyet szíved ígér.
Megszólalsz és hazudsz, tudom, ez nem vitás.
Sorsomért téged okollak, pedig én vagyok a hibás.
Hagytam, hogy megvezess oly sok éven át,
elvesztegettem veled életem nyarát.

Fájdalom cseppjei az arcomat mossák,
szememben maradnak egy életen át.
Várom a percet, hogy a hazugságod bevalld,
hogy elmondhassam én is az igazat,
szerelmem irántad gyökerestől kihalt.
Várom hogy elmondjam, én már mindent tudtam,
Szeretném azt hinni, azért tetted,
mert nem tudtál lemondani rólam.

Édes hazugság, boldog áltatás,
néha megfeledkezem arról,
hogy a mese vége csak fájdalom és sírás.
Néha elfeledem, mennyit szenvedtem,
minden ölelésedben a menedéket keresem.
De e menedékre a pusztulás vár,
egy pillanat alatt összedől,
pont mint egy kártyavár.

Nem bántam meg, hogy összehozott veled az élet.
Hazugságra időt pazarolni volt vétek.
Boldogságunk sosem ettől függött,
de most már nem érdekel, hogy mi van az ajtó mögött.
Dühömet nem érdemled, könnyeim még úgysem.
Hogy mennyire fáj, nem fogod látni sohasem.
Vége lesz egyszer az isteni színjátéknak,
de a darab végén nem tapsolni fognak.