Befelé hulló könnyek
Feketére mossák a szívem,
Visszafojtott, mély sikoly,
Összekoccanó fogak nesze.
Feszülő állkapcsomon
Remeg egy elhaló lélegzet,
Kivájnám a szemgolyóm
Vaküregbe nyúlva agyamig,
Hogy kitéphessem a kínt,
mely megfojt. ÉRZEM, AHOGY MEGFOJT!
MA MEGFOJT! MEGFOJT! MEGFOJT!

Elfogyott a levegő.
Fulladás... sötét, zavaros víz...
Köhögném fel emléked,
De nem megy, mert én nyitottam ki
A csapot, s már nem látok,
Nem látszom ki ebből a vízből.
Ez nem az, mely megtisztít...
Ez nem az, mit Ő adott nekem...
Ez bűnöm mocsokleve,
Már senki se akar kihúzni,
Sírj, csak sírj! Zokoghatsz már!

Csak nőttön-nő. Áradás!
Te Óceánod! Élvezd ki hát!
Befelé hulló könnyed,
De mögötte üresség lappang,
Üresség, mit nem versz át.
Sötét és Üres. Üres és Holt...
Elosztogattad fényed?
Mindenkinek jutott édes konc?
Magad adtad, elfogytál,
Koptasson hát el sötét lé, és
Mocskolja ragyogásod!

Mint minap egy hófelhő,
A nap téli gyenge melegét.
Én megláttam a Napot,
Vérvörösen izzott egész lent.
Mélyen feküdt és vérzett.
Szép volt még így is, csak tudjátok,
Nem tehetett semmit sem.
Túl hideg volt idén január.
Nem volt ereje harchoz.
Az éjt fázósan és betegen
Űzte percekre vissza.

Legvégül is feladta...
Ha nem nyerhet, nem küzd már tovább.
Könnyek nélkül távozott,
A téli égbolt fénylő kincsét
Nem akarta látni sem.
Búcsúját talán csak Jóisten
Siratta el gyöngéden:
És akkor szállingózni kezdett:
A HÓ! Mindent elfedett!
MINDENT! Fehérlő volt és néma...
...és halott, minden halott...