Lopakodik féktelen, vakítón a nagyvilág,
a végtelen szédülésben szűz-fehéren áll,
a csend puha sóhaján fájó gondolatok
sebeit rejti mérhetetlen fehérségek alá.

Minden mozdulatlan és vár, nem moccan,
csak a pillanatnyi csodálat sejtelme koccan,
majd dermed vattás fehérségbe, az imádság
is csak lélekben, hangtalan mormol fohászt.

Majd csattan hirtelen, visszhangja végtelen,
fegyver tüze hasít éles fájdalmat a védtelen
békesség fehér testébe, a lélegzet is megállt,
izzó tekintet üvegesre vált, miközben jajt kiált.

A fej hanyatlik vörös rózsaként, vér kihajlik
égetőn, pirosan, cseppenként, ég is morajlik,
felhördül a szél, a vér piros patakká duzzad,
folyik, folyik fenyegetőn, vörös lávaként él...

Ő már nem fél, a tegnapi hóesésről mesél...