A benti csönd nyomasztó és elveszett
A kinti, napsütéses városhoz képest.
Nem tudom nélkülözni.

A zsákutcába való jutás, újabb magyarázkodáshoz vezet.
Túl messze találom magam a magyarázkodások által.
Könnyeddé válhatok itt valaha?

Amit nem lehet papírra vetni, azok az összezavart gondolataim.
Amit nem tudok kigyomlálni, az az öngyűlölet.
Ebben a "legtehetetlenebb" napokban túl vakító a szégyen, így lehajtom a fejem.
De te mondd tovább, hogy beleégjen a bőrömbe...

Mennyit ér az álmod, ha időnként csak bentről nézed a várost?
Mennyit érnek a szavaid, ha közben csak állsz egy helyben?
Mennyit ér a bátorságod, ha mindig csak elbújsz?
Mennyit ér a magabiztosságod, ha közben szégyent érzel?
Mennyit ér a hited, ha zsákutcába jutsz?
Mennyit ér a humorod, ha nem szívből jön?
Mennyit ér a szerelmed, ha kívülről csak egy szomorú párt látnak?
Mennyit ér a világod, ha ennyire darabokra vagy törve?
Mindig csak te...

Néha az emberek túl elkeserednek, és túl utálják "azt", hogy továbbmenjenek.
S amit az univerzum tud, az ez, mert valakivel megfogja a kezünket...

Ami túl sok, az az érzéseinkből kivetített nyomasztó gondolatok.
Mesélj arról, hogyan jutnál túl a legnehezebb napokon...

Ki vezetne tovább, ha elvesztenéd az irányítást?
Ki gondoskodna rólad, mikor a lelked összetörik?
Ki adna neked egy ölelést?
Ki a kulcs számodra?

Mikor nincs több szó, csak befordulok,
És elhasználtnak érzem magam.
Mindig tudom, hogy ez az út nem vezet sehová.
De ahogy te beszéltél, úgy elkergetted a sötét gondolataimat.

Mert nem maradok elveszve örökre.
Újra és újra erőt tudok gyűjteni...
Újra és újra...
Mintha csak egy rossz álom lett volna.

Ki vezetne tovább, ha elvesztenéd az irányítást?
Ki gondoskodna rólad, mikor a lelked összetörik?
Ki adna neked egy ölelést?
Ki a kulcs számodra?