Elég volt már, elég volt a bánat,
leróttam már minden bűnömet,
nem bírom már tartani a házat,
nincs több erő s akarat-menet.

Nem akarok űzött vadként élni,
elég volt a rabság és a tét,
engedjetek kis jövőt remélni,
hol szabadon áradhat a lét.

Oly kevéssel beérem én most már,
nem kell csillag holdfény-fátyola,
nem kell herceg, ki fehér lovon jár,
nem kell semmi, semmi maskara.

Úgy szeretnék magam ütemében
felkelni, ha pirkad már a nap,
s átszaladni mezítláb a fűben,
hol a harmat olyan, mint a hab.

Hallgatni a madár ébredését,
trilla zeng a párás ég alatt,
csillapítva testem szívverését,
s leengednék pántos vasfalat.

Felhő mögül, mikor a nap sejlik,
s vet ezernyi küllő-fényeket,
mosolyomban arany-gyönyör rejlik,
mi kitöltheti az éveket.

Akkor is, ha köd üli a tájat,
hogyha dérrel indul is a nap,
nem öli meg tél az igaz vágyat,
még ha választ, választ sose kap.

Remélem én, még mindig remélem,
hogy a szívem, mely vad és szabad,
reszketve bár, és sajogva félem,
megnyugszik, s talán párban szalad.