Rossz vagyok, de már megbántam.
Minden rosszat kimondtam.
Mindig mindenért én szenvedek,
Mert nem hagynak békén a kis gyerekek.

Bevallom hogy én vagyok a rossz gyerek,
Akit soha nem hagynak békén az emberek.
Zaklatják őt és faggatják,
Ide-oda, összevissza húzgálják.

Már szinte fáj, amit mondanak,
A dühbe engem belefojtanak.
Ahogy visongatnak a fülembe,
S beleszólnak az életembe.

Veszekednek velem minden semmiségért,
Olyan hülyeségekért, amit az agy nem ért.
Nem győzök ott hagyni mindenkit,
Mikor úgy érzem, egyszer bent, egyszer kint.

Minden este le kell nyugtatni magamat,
Hogy nem kell félni, nem fogja kiverni a fogamat.
Én mindenkivel jóban akarok lenni,
De mégis a "barátaim"-tól kell félni.

Kiöntöm nekik a lelkem, de semmibe veszik,
Ők az én életkedvemet elveszik.
Dühöngök miattuk egész nap,
Merthogy azt mondják: "Megy a fap-fap?"

Az, hogy valaki mondott valamit,
Nem kell ezért kinyírni valakit.
Mert nem biztos, hogy az volt, amit mondott,
Hogy ez a személy ezt meg azt csinálta ott.

Nem bírom már ezeket, komolyan,
Hogy egyik ilyen, másik meg olyan.
Hogy nem hagynak senkit békén,
De majd ők megbánják a végén.

Amikor majd én kerülök ki győztesen,
Azt mondom majd: "Nem leszel barát te sem!"
Mert én kitartó vagyok, és nem adom fel,
Mert akármilyen hülyék közül sem megyek el.