Szaporábban dobban a szívem,
Ha rád gondolok,
Átvált az agyam, nem gondolkodok,
Csak azon rágódok:

Hogy hol rontottam el? Mikor,
Hogyan s mit vétettem?
Hogy most ezt kell
Verselnem,

Én nem így ismertelek meg
Téged,
Én csak egy dolgot láttam,
A kedvességet.

Nem értem, miért voltál bunkó
Velem,
Pedig én neked adtam a
Szívem.

Odaadtam, de te semmibe
Vetted,
Az érzelmeket el is
Felejtetted.

Nem értem, miért voltál bunkó
Velem,
Pedig az elején elvetted az
Eszem.

De már rájöttem,
Minden felesleges volt,
És nem marad más, csak
Szívemen egy sötét folt.

Egy folt, mi a bánatot
Jelképezi,
Szomorú lesz az is, ki
Elképzeli.

Miközben erre gondolok,
Kicsordul egy könnycsepp,
Egy könnycsepp, mi azt mondja:
"Hagyd, így már könnyebb!"

Szerinte ez könnyű, de
Egyre nehezedik.
A nagy súly rám
Készülődik.

Készülődik, hogy összenyomjon
Engem,
De nekem vér folyik az
Ereimben.

Vér folyik benne, s erős
Vagyok,
Így minden akadállyal
Megbirkózok.

Még azzal is, hogy
Azt mondod, nem,
Mert az arcod
Úgysem feledem.

Nem felejtlek el téged
Soha már,
Mert olyan vagy, mint
A fényes napsugár.

A fényes napsugár, mi
Ragyog az égen,
Mint gyönyörű szemed,
A nyári napsütésben.

Káprázó szemeid
Elvakítanak,
Száraz ajkaim csókodra
Szomjasak.

Kezeim ölelésre
Készek,
Szemeim csak téged
Néznek.

Néznek, mert nem tudnak
Másra,
Csak egyetlen gyönyörű
Orcádra.

Arra a tökéletes
Arcodra,
Orrodra, szemedre,
Szájadra.

Ha hallom a hangod,
Kiráz a hideg,
Ha valaki beleszól,
Szétvet az ideg.

Rádnézek, s
Lebénulok,
Mert olyan gyönyörű
Mosolyod.

A mosolyod, amivel
Elkábítasz,
Elkábítasz, majd
Elcsábítasz.

Elájulok, aztán odajössz
Hozzám,
Odajössz, közel hajolsz, s
Mosolyogva nézel rám.

Mosolyogva nézel rám,
De nem mondasz semmit,
De nem mondtam neked,
Hogy: "Végre mondj valamit!".

Nem mondtam semmit,
Mert mozdulni sem bírtam,
Vártam, hogy átölelj,
Szinte már sírtam.

Már szinte sírtam,
Mert annyira fájt,
Hogy a sors szó nélkül
Hozta nekem e csodaszép lányt.

S mikor végre megszólalt, azt mondta:
"Figyelj, nekem már másé a szívem."
És ekkor dőlt össze bennem
Szívem-lelkem.

Mikor meghallottam,
Már nem dobbant a szívem.
Megszűnt létezni minden
Életjelenségem.

Így ért véget a
Története bukásomnak,
Vagy mondjam úgy,
/Az életem csúfságának/.

Mert ugye
Életem szerelme
Bedobott engem
A búslakodás vermébe.