Nem fekete, talán csak mély
kép és kerete,
magához öleli a rejtelmes éj
holt szeretete.

Nem mulandó, pusztán csak fakul,
emlékké válik,
elhagyott, lassan elvakul,
szeretetre vágyik.

Éhes és hontalan, sír szüntelen
fekete kabátban,
megleli világi békéjét hirtelen
elmúlás karjában.

Gazdátlan-anyátlan, két világ között
keres és kutat,
hiába száll perzselő világok között,
nem lel kiutat.

Nem gazdát kér, lángot és parazsat,
égő házat és keretet,
tüzet, mely lerombolja a falakat
s szenesedő emlékeket.