Csendben gubbasztok, mint egy jó kisgyerek,
Dolgozom, eszem, alszom, és közben mosolyodon merengek.
Csodaszép mosoly, mely folyton felvidít,
De bánt is! Mert csak akkor látom, ha én teszek érte valamit.
Te nem keresel, nem írsz, én rohanok utánad.
Ha azt mondom, hiányzol, csak megvonod a vállad.

Azt mondtad, szükséged van rám, de azóta sem hívtál,
Inkább tőlem jó messze elhúztál...
Csendben gubbasztok, mint egy jó kisgyerek,
Telefonom bámulva, hátha pittyeg egyet.
Remegve reménykedek... Talán majd felkeresel...

Már hülyének érzem magam, hogy nekem te vagy az első,
És én neked csak akkor, ha egy áldozat keresendő.
Félek már írni, mert nem tudom, vágysz-e rá,
És ha igen, akkor te miért nem írsz rám?
Félek már tervezni, hisz neked közbejön más.
"De hát mondtam, hogy lehet, elmegyek"... Ennyi a kifogás...
Hetekkel előre megbeszéltünk mást,
de ez nem érdekelt... Akkor mi? Hogy engem esetleg elhagyjál?

Ha hetekig nem írnék, te talán rám sem bagóznál,
Vagy ha mégis, csak kötelességből, és nem, mert akarnád.
Ha így játszol velem, korábban mért áltattál?