Ismét kopogtat az ősz
szívem tölgyajtaján.
Halkan surran be rajta
öreg barátom, a halál.

Hullanak már színes leveleim,
kopaszodik lelkem.
Míg friss csemete voltam,
mindig hittem s reméltem.

Most magas fa vagyok,
mi erőst kapaszkodik
Földanya testébe,
komoran állva,
vihartól nem félve.

Nem félek!
S mégis aggódva remegek.
Megnyugszom!
S fájón szemlélem apró életem.

Most semmivé válok!
Hisz újra jő az ősz,
lombkoronám levetem,
újra kopár leszek, s meztelen.

Milyen élet ez!?
Miben se szín, se remény?
Melyben minden kincsem
a vad szél szórja szét.

Gyötrő fájdalommal merengek
üres ágaimra,
hol mosolygó leveleim
boldogan ültek sorba.

Kopogtat az ősz
szívem öreg ajtaján,
de én már nem félek,
hisz tudom, mi vár rám!

Felém hajol az ősz,
s csendben súgja fülembe:
Ne félj, Fiam,
most jő majd csak
komor magány szívedbe!