Haldoklom.
Száz, meg száz botütés súlya alatt
sikít megkínzott testem,
véremből fakadt kezek lengetnek
pálcát felettem,
lelkem könyörgő sóhaja
lengi be a teret,
jaj-t nyüszít, fuldoklik,
tapossuk még lejjebb!
Haldoklom.
Pálcát tört felettem az élet,
vérem freccsen, sejtemnek
sarja torzszülött lélek,
haldoklásom zaja csap
némán zengő zajt,
őrlődő, töpörödött létem
fekete rügyet hajt.
Haldoklom!
Halált kiált néma ajkam,
szilánkos csontjaim haláltusát
vívnak halkan,
gyászol a józanság, kényszer a lélegzet,
elfolyt a remény éltető nedve,
a szívverésem erőltetett.
Haldoklásom
némán kiáltott, lágy, könnyű ábránd,
éji sötétben könnyfolyómon halk rianás,
előkacag az elmúlás,
megrémít hideg józansága,
nehéz pára könnyé érve,
remegve ül a szempillámra.
Szenvedem a rám rótt büntetésem,
viselem a nekem mért terheket,
megtiportad úgy, hogy nem ismerted
száz sebből vérző, csupasz lelkemet.