A múltban sok szép
közös emlék, jól álltunk
egymás mellett.
Jött az érzés-változás,
és mennem kellett, de
igazából ő dobta el
szívemet. És hiányával
folyatta a véremet.
Később rájöttem, hogy
túlélem majd egyszer,
tudom, kínoz a tudat,
hogy nem mellettem
fekszel, hiányzol még,
gondolok rád, mikor
együtt voltunk, és
én csókoltam szét a
szád. Ajkunk megremegett,
szívünk mélyet dobbant,
egymás-érzett szerelmünk
semmibe veszett.
Aztán mégis kerestél,
csak más volt az a lány. De
én még most is, most is
várok rád. Nem tehettem
semmit. Teltek a napok,
hulltak a könnyek, majd
végül egy út, mi sziklához
vezetett. Most ugrok onnan,
de hallod még nevemet, és
az a lány volt az, aki téged
szeretett.