Fájdalmad mély, lelked úgy marja, mint húst a fekély.
Mint gyomor tartalmát a sav,
emészti, bontja, rohasztja lelkedet.

Szíved lüktető vérpiros kamráját, mint a harcos
éles kardja, úgy vágja szét.
A szíved reped, vére fröccsen, lelked remeg.

A remény néha fellobban...
Mint holt szívét az ökölcsapás, úgy éleszti lelked melegét...
Szíved megtölti a szerelem erejével, újraéled...

De a fájdalom átjárja szívedet a szerelem
s szeretet híján. A forró, vörös vér lecseppen, majd
megfagy, vörösen csillogó, fagyos jégcsap...

Mint ártatlan őzikét megsebző vadász, fájdalmadat fokozza...
Mint száz sebből vérző vad, úgy kívánod halálodat.
Ments meg, Szerelem!!!