Nagyot sóhajt testem, mint a lángra lobbant fa,
szelíden szívja az oxigént, és tör a tűz a magasba.
Becsukódik szemem, mint a nap eltűnő sugara,
halkan menekül nyugatra, és kialszik a fény hajnalra.

Lélegzetem közepette a világ fájdalma száll belém,
mint a fekete füst, fékezhetetlen, de áramol könnyedén.
Szívem szívja szivacsként, és belülről halálosan mar,
keserves kínok között kong még keményen, de nem akar.