Hétfő este ott voltál. De mikor még nem láttalak, akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy végre a közeledben lehetek majd. Nem érdekelt, hogy nem érhetek hozzád, bármennyire is akartam volna érezni a szád.

Egész este azon gondolkoztam, milyen jó is volt minden csókod, amit annyiszor akartam érezni, hogy megunjam.
Úgyse tudtam volna ráunni.
Bárcsak ne így telne minden napom;
Rajtad gondolkodva, szomorúan.
Bárcsak aznap este is megcsókolhattalak volna. Már tudom, hogy te is akartad.
Ha rólad van szó, nem érdekelnek a következmények. Ha veled vagyok élek és ezt olyan kevésszer érzem.
Biztos az én hibám, hogy ez már nincsen.
Elég túlzottnak tűnhet, de vérzik a szívem.
Elmondom neked,
hogy soha nem szerettem még embert,
Úgy, mint Téged.
Láttalak. Úgy megdobbant a szívem, hogy megijedtem, milyen hatást gyakorolsz rám. Najó. Tudtam eddig is.
Lehetett volna búcsú csókunk. A legboldogabb és a legszomorúbb pillanatom lehetett volna.
A legboldogabb, mert éreztem volna, amit azóta nem, amióta itt hagytál. Egyedül.
És a legszomorúbb, mert többet nem történhet meg.
De ki mondja meg, hogy nem?
És miért?
Azt mondod, hogy nem akarsz több fájdalmat okozni,
de hidd el; azzal ártasz a legtöbbet, hogy nem foglalkozol velem.
Érezni akarom a törődésed, mert anélkül elveszett vagyok.
Mikor eljöttem a közeledből visszafordultam, hogy nézel-e, de csak annyit láttam, hogy a lány - aki mellett áll - nem én vagyok.
Éreztél már olyan fájdalmat, ami azt hiszed sosem múlhat el?
Én ezt éreztem.
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy most nem érzem pont ugyanazt, amit akkor, sőt még előtte is.