Bennem élsz,
mint vermek mélyén a csend,
mint üres szobában
a doh, a rettenet,
hiányzol,
mint misének az imaszó,
mikor az örömtől is
zokogni volna jó.
Belém kövesedtél,
mint friss betonba a bogár,
mikor fejét vesztve
vakon beleszáll,
lelkemben élsz,
ahogy órában a mutató,
körbeölelsz,
mint vízével ölel
a kristályvizű tó.
Bőrömön nyílsz,
mint hegyen a havasi gyopár,
ha rügy feslik,
mikor az ága még kopár,
őrizlek magamban,
mint ősz őrzi bíborát,
a lebukó,
vérvörös napon aranyló koronát.
Őrizlek,
mint papír a szóvá ért ihletet,
kankalin, pipacs, szarkalábszirom
a vérző sebhelyet,
mint nyár melegét
a fagyos, téli táj,
mint ott-rekedt,
lomha szeretőt őriz
a kihűlt sziromágy.