Verj, csak verj - hadd fúródjék mélyebbre a tövis hegye!
Mikor majd státuszt varr szavadból a könnyek elegye,
És bú zörög, hol mosoly dajkálgatná reszketésem:
Monoton fabulád a derű fejkövére vésem.

Durr-durr-durr - így döng bánatajkú bariton kórusod,
Fájó csontjaimra ekhót üt, s kettétört szózatot,
S hiába kötöznéd gézbe dobbanásod ritmusát,
Ha a hozzám tartozó szívet tövis karmolja át.

Kihúznád? Nem lehet: köti vér és köti ígéret.
E jajnak csak a túlnan csókja szabhat gátat, véget.
Remény nem nevet - az örök éj fütyül át sebeden,
És a szakadék alja jár kacagó táncot velem.

Verni hiába versz - a tövis hegyét már nem érzem,
Csend arcába olvadón hideg márványvérrel vérzem,
Volt derű elhullt szirmai ölelnek takaróba,
És végtelen téllel fekszem a túlnan esett hóba.