Osamu és én hasonlóan reagáltunk, amikor találkoztunk, és Ryuu kurtán bemutatott minket egymásnak. Sikoltottam és összecsaptam a kezem, mert hiába békéltem meg Ryuu személyével és valódiságával, az élő Dazai Osamut fogadni az otthonomban újabb kis csodával ért fel, és nem tudtam hova lenni a döbbenettől. Lelkesen és sokat beszéltem, ami az első néhány perc után zavart hallgatássá vált, de Osamu, aki mindenre rácsodálkozott és minden, amit látott, igazán tetszett neki, ott vette fel csapongó szavaim fonalát, ahol én leraktam, és a könyveitől kezdve az egészen jelentéktelen dolgokig mindenről el tudtunk beszélgetni, még Ryuu jelenléte sem hozott többé zavarba.

Fogalmam sem volt, mi célja volt ezzel a látogatással, de hálás voltam, amiért megismertetett Osamuval, akit, Ryuuval ellentétben, azért szerettem fájdalmasan, mert annyira hasonlónak éreztem magamat hozzá. Akármilyen vidáman beszélt és tréfálkozott, és lehetett bármilyen aranyos, a Ningen shikkaku és az azon kívül leélt, még keserűbb élet nyomai nem törlődtek ki belőle. Az a mérhetetlen fájdalom és igyekvés, hogy elfogadható legyen, ott rejlett minden mozdulatában, és, amikor ismét írásra terelődött a szó, teakészítés címén kiszöktem előlük a konyhába, hogy összeszedjem magam, mielőtt akármelyikük sírni látott volna.

– Ez a lány tényleg nagyon szeret minket – fogta halkabbra a hangját Osamu rövid várakozás után, közelebb hajolva Ryuuhoz. A földön ültek egy-egy párnán, az alacsony asztalka mellett, mert hármunknak ez kényelmesebbnek bizonyult a kanapénál.

Könyveim, vagyis az ő könyveik a földön szétszórva, kinyitva hevertek. A beszélgetés során valahol a Ningen shikkaku és az én saját írásaim közt éreztem úgy, hogy el kell menekülnöm; Osamu most finoman arrébb tolta maguk közül az én ülőpárnámat, nem akart azon támaszkodni.

– Csodálatos! Olyan jó neked, Akutagawa sensei! Ő nagyon kedves, és szép is – mosolyodott el ártatlanul –, igazán, olyan szerencsés vagy!

– Gondolod? – Ryuu a lelki békéje érdekében figyelmen kívül hagyta Osamu könnyű bókjait.

Féltékenysége csillapodott, mióta hármasban voltunk a lakásban, de egészen nem szűnt meg, és maga sem tudta, mitől fél: Osamu vet szemet a kincsére, vagy én érzem úgy, hogy Osamu, övével összemérhetetlen szenvedései miatt, inkább érdemes a szimpátiámra. Valótlan, de erős félelmek voltak, és szinte megkönnyebbült, amikor sötétedni kezdett, és Osamu, már a második csésze tea és egy pohárka vodka után (szakét vagy whiskyt még Ryuu kedvéért sem tartottam otthon, sehol sem találtam megfelelőt a boltban) rápillantott a hátam mögött, és várakozást fedezett fel a szemében.

– Ideje lenne mennünk, Akutagawa sensei – kezdte tétován Osamu, majd hozzám fordult, mindkét kezemet a kezébe fogva. – Nagyon boldog vagyok, hogy találkozhattam veled! Örülök, hogy vigyázol a senseire! Te egy nagyon jó ember vagy!

– Elég... Nem akarok sírni – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja, és közben próbáltam mosolyogni. Osamu, ennyiből is megértett, mint egyik nyomorult a másikat, és elengedte a kezem, az érzelmességet is abbahagyta. Nem tudtam mit kezdeni a szeretettel és gyengédséggel: sokkal könnyebben adtam másnak, mint hogy én elfogadtam volna.

– Menjünk – állt fel Osamu. Várakozóan összefonta a karját maga előtt, miután magára kanyarította vörös köpenyét, amit idő közben lerakott a kanapéra. Nem nézett rám, nem akart tényleg gyötörni a kedvességével, de nem tudta megállni, hogy kimondja: – Remélem, találkozunk még.

– Boldoggá tenne – leheltem, de valójában zaklatott voltam. Féltem, hogy Ryuu vele együtt távozik tőlem, anélkül, hogy egyetlen bizalmas szót vagy egy mosolyt válthattunk volna. Érintése, csókja, kedvessége hiánya is sajgott, de, hogy anélkül eresszem el őt, hogy egyáltalán a nevén szólítsam, pokolinak tűnt, ő azonban nem sietett felállni mellőlem, ülve pillantott Osamura.

– Menj, én még maradok – mondta, olyan tekintettel, hogy Osamu nem mert vele ellenkezni, pedig már az ajkán volt a tiltakozás.

Osamu egyszerűen elpárolgott. Szemcsés aranyfény csillant ott, ahol azelőtt állt, majd szertefoszlott, és mire megszólalhattam volna, Ryuu és én kettesben maradtunk a szobában.