Mindketten tudtuk, hogy másképp telik az idő Ryuu könyvtárvilágában, mint az én ismert világomban, és amikor több napig velem maradt, nála otthon talán feleannyinak sem érződött, mégis feltűnő volt, milyen gyakran merül fényes kis könyvébe, és ez néhány társa mellett már az igazgatót is aggasztotta. Ryuu megtalált nyugalma kezdett megkeseredni, mert akármennyi ideig maradt velem, a visszatérés miatti szorongás egyre erősödött: vajon milyen csendes szemrehányással, aggodalommal vagy szidással kell szembenéznie a menekülése miatt?

Egy darabig nem látta be, de Ryuu végül felfogta, most sem tesz mást, mint azelőtt, és egyszerűen elmenekült a valóságból. Talált (vagy teremtett? Nem tudta, de részletkérdés volt, és nem is törődött vele többé) magának egy boldogabb, békésebb életet, és nagy élvezettel kezdte el élni, mert mindene megvolt, amit akart, és hiányzott az, ami egykor a vállát nyomta, mégis, a kötelességektől nem tudott megszabadulni.

Akkor is félt, amikor elköszönt tőlem az előszobában, és azért volt hirtelen olyan furcsán rideg, mert még a szeretetemet sem tudta egészen kiélvezni. Nem akart aggodalmat okozni sem nekem, sem odaát senkinek, különösen nem Osamunak, aki mindig rohant hozzá, amikor Ryuu felmerült a kis könyvéből.

Ryuunak sokféle reakciót kellett elviselnie, mióta meg-megszökött a könyvtárból, de mind közül Osamué volt a legrosszabb. Úgy érezte, megbántotta és elszomorította őt, és az érzékeny, heves Osamu még annál is súlyosabbnak értékelte a helyzetet, amilyen valójában volt: néhány alkalom után arra jutott, ő az oka a viselkedésének. Szomorú, rémült, féltékeny és dühös volt, ezek az érzések váltakoztak, végül össze is keveredtek benne. Ryuu sosem tudhatta, a fiú épp milyen állapotban szól hozzá, ezért mindig nagyon óvatosan bánt vele, nehogy feleslegesen ingerelje és kihozza a sodrából.