Nem tisztán menny volt és nem is pokoljárás vele együtt lenni. Akutagawa sensei nyomai apró égitestekként pöttyözték a testem, amit oda sem figyelve cirógattam meg néha a ruhám alatt, és bármilyen kedvem volt, mosolyt csalt az arcomra a szeretkezések emléke.

A szeretőjévé tett, de találkozásaink nem csupán ebből álltak: Akutagawa sensei, ha tehette, napokig maradt gyengédségben fürdő könyvemben, és beszélgetett, sétált, egyszerűen időt töltött velem, egyszer, szokatlanul bátortalan mosollyal az utcán még a kezemet is megfogta. Összekulcsolta ujjait az én kesztyűs kezemmel, ragyogó arcomat látva homlokom csókolt a sapkám alatt.

Elvittem egy kávéházba, ahol mindketten kakaót ittunk, könyvekről beszélgettünk, és megpróbáltam a csészém mögé rejteni a mosolyomat, de végül be kellett vallanom, hogy a kakaó teszi: sokszor képzeltem el, milyen lehet Akutagawa sensei azokban a tokiói kávéházakban, cigarettázva, egy csésze kakaóval, és végre saját szememmel bizonyosodhattam meg róla. Akutagawa mosolygott, és ekkor, sokadik találkozásaink egyikén már őszintén boldognak láttam.

A tél a vége felé közeledett, már legalább nyolc hete fel-felbukkant nálam, és néha két-három éjszakát is eltöltöttünk együtt, mielőtt vette a kabátját, és egy búcsúcsók után egyedül hagyott a lakásban.

– Látlak még, Ryuu? – fogtam meg a kezét, amikor menni készült. A viszonyunk bizalmassá vált, és megengedte, hogy így hívjam. Nem bírta elviselni, hogy akár csak gondolatban is Akutagawa sensei legyen számomra, miközben a fejét az ölembe hajtotta.

Megfogta a kezem és megcsókolta az ujjaimat. Mindig megígérte, hogy visszajön, de a kérdés önkéntelenül szaladt ki a számon. Hiába akartam bízni benne, a tudatalattim félt, hogy különös szerencsémnek vége szakad (egy halott ember lelkével éltem párkapcsolatban, ha ezt a viszonyt annak lehetett nevezni).

Ryuu rám mosolygott, hogy megnyugtasson (amióta együtt voltunk, békésnek és vidámnak tűnt, egészen kiegyensúlyozottá tette a kertvárosi lakásom), mégis árnyék suhant át az arcán, ami a mosolyát is megmérgezte.

– Igen, kedvesem – eresztett el, ami valahogy durvának hatott, de amint a furcsa árnyék eltűnt, legalább a szavaival tudta ellensúlyozni –, ígérem, hogy vissza fogok jönni.

Te vagy a boldogságom, sugallta a szeme, de a fájdalom is hozzátette a magáét: nem akarok újra boldogtalan lenni.