– Akutagawa sensei! Akutagawa sensei! – rontott be hozzá Osamu nem sokkal a hazatérése után. Ryuut a szobájában, az ágyán fekve találta; nyitott könyv volt a kezében, de csak színleg olvasott, régóta nem tudott már odafigyelni a szövegre, és ugyanazt az egy oldalt tanulmányozta.

Osamu sápadt arca felragyogott, a szemében egy pillanatra megcsillant a viszontlátás öröme, de tova is tűnt Ryuu arcát látva. Ő a jöttére felült, becsukta és letette a könyvet, és az ölébe ejtett kézzel, csendben várta, hogy mit szeretne tőle.

– Akutagawa sensei – szólította meg Osamu harmadszor is, már csendesen, miközben belépett, és becsukta maga mögött az ajtót –, hogy érzed magad?

Osamu előbbi lelkesedése nyomtalanul eltűnt, viselkedése félszeg volt, de a szeme nyugtalanul cikázott a szobában, mintha valamit keresett volna, végül bánatosan állapodott meg Ryuu arcán. Mivel nem felelt azonnal, Osamu gyorsan, összefüggéstelenül, a maga bolondos módján folytatta, de akkor nem volt igazán jó színész: akármilyen hevesen beszélt, az élet vagy öröm legkisebb jele sem kísérte.

– Nem akarsz egy sütit? Most lett kész, és gondoltam... szereted..? Olyan sokat vagy itt egyedül, Akutagawa sensei, nem akarsz velem... egy kicsit kijönni? Ebédelünk együtt? Én... sensei, én aggódom – mondta végül a szemét lesütve, mindkét kezét ökölbe szorítva, mintha valamilyen titkolt indulatot akarna visszafojtani.

Egész lénye válaszért könyörgött, mielőtt robbant volna, és Ryuu, megérezve ezt, gyorsan felkelt, és odament hozzá, Osamu pedig felnézett, mikor közelsége miatt árnyékba borult az arca.

– Nincs mitől félned – mondta, megfogva Osamu egyik kezét és gyengéden ellazította az ujjait. Osamu mély lélegzetet vett, hogy feleljen, de Ryuu tette elakasztotta a szavát. Zavartan tűrte, hogy Ryuu szétnyissa ökölbe szorított kezeit, és ugyanilyen zavartan nézett fel rá, amikor a művelet végeztével eleresztette. – Minden rendben van, Dazai-kun. Mondd, hová akarsz menni?

Ryuu igyekezett könnyednek tűnni, és szíve minden kedvességév fordulni Osamuhoz, de a félelme nem múlt el, Osamu pedig mintha megérezte volna. Ahelyett, hogy célját elérve az ajtóhoz vezette volna, csak állt, ahogy eddig, és sikerült összeszednie magát annyira, hogy a szemét le se vegye Ryuu arcáról.

– Te hová akarsz menni? – fakadt ki. – Miért? Mi az, ami itt nem jó, sensei? Mit nem tudok neked megadni?

Osamu keményen összepréselte az ajkát. Ez volt idegessége egyetlen látható jele, mert a kezét, Ryuura tekintettel, nem szorította újra ökölbe.

Osamu mindenkinél jobban aggódott Ryuuért és többet is törődött az eltűnéseivel, és, mert sosem kapott rá értelmes magyarázatot, úgy érezte, valamilyen hibát követett el, ami miatt Ryuu nem kíván többé a közelében lenni. Ez nem volt igaz, mert első találkozásunk óta is sokszor és szívesen merült vele együtt, és a szabadideje egy részét is vele töltötte, mint korábban (Ryuunak személyesen is meg kellett ismerkednie Osamuval, ő hiába töltött el azelőtt rengeteg időt a hasonmás Akutagawával), és az érzései iránta mit sem változtak, de ezt nem tudta volna Osamunak abban az állapotában elmagyarázni.

Minden, amit mondhatott volna, csak újabb sebet ejt a fiú lelkén, ezért nem is kezdett magyarázkodni. Sóhajtott, lehunyta a szemét, és próbált megnyugodni, mert a szorongás, amióta Osamuval találkozott, csak súlyosabb lett benne.

– Dazai-kun, ez nem rólad szól – mondta lassan, halkan, még mindig lezárt szeme sötétjét nézve Osamu helyett. – Te még annál is többet adsz nekem, amennyit valaha érdemeltem volna – mosolyodott el fanyarul –, szóval kérlek, ne hibáztasd magad az én bűneimért.

– Már hogy lennél bűnös? – Osamu megragadta Ryuu karját, elérve, hogy végre ránézzen, de megrettent kék szeme végtelen ürességétől.

– Elgyengültem és végül el fogok égni – suttogta –, de ez a legédesebb érzés, amit valaha tapasztaltam, és őszintén hiszem, hogy neked is részed lehet benne.

– Mégis miről beszélsz, sensei? – Osamu teljesen összezavarodott, elpárolgott hirtelen jött haragja.

– Dazai-kun, gondoltál már valaha arra, milyen sokat adtál az olvasóknak? – Osamu a fejét rázta, és hallgatott. Ryuu folytatta, fekete lyukra emlékeztető tekintete eközben lassan megváltozott, már nem ijesztette meg annyira a másikat. – Akármilyen szenvedésekkel teli és nyomorult életed volt – mosolygott rá oda nem illőn, de kiegészítette magát, ami mosolyát is érthetővé tette –, és ne haragudj ezért, magamról is beszélek, szólva, ha nem írsz, mások élete még ennél is nyomorúságosabb lett volna, és azt hiszem, az élményt, amit nyertek, néhányan őszintén képesek és hajlandóak is visszafizetni.

– Pénzzel?

– Törődéssel. Ragaszkodással. Azzal, hogy meglátják az embert a történetben, pontosan nem tudom megmagyarázni.

– Találkoztál a könyvben valakivel? – Ryuu szerényen bólintott.

– Egy ragyogó olvasómmal. Ha lehet, szeretném neked bemutatni.

– Nekem? – visszahangozta Osamu, aki egészen összezavarodott. Elpirult, hevesen pislogott Ryuura, de ő továbbra is komolynak tűnt, enyhén bólintott is, saját, nehezen érthető magyarázatát nyomatékosítva.

– Neked, Nakahara-kunnak, Dostoyevsky senseinek – sorolta –, mert véletlenül tudom, hogy szeret titeket, és nagyon hosszan áradozott nekem a te összes, általa ismert munkádról. Szerintem örülne neked – mosolygott rá Ryuu, próbálva leplezni a félelmet és idegességet, ami majd szétvetette a mellkasát. Úgy érezte, muszáj leülnie, de nem mutathatott Osamu előtt gyengeséget. – Ha látnád őt, többé semmitől se félnél – tette még hozzá erőtlenül, aztán összepréselte az ajkát. Küzdött, mert az idegességtől annyira elgyengült, hogy fekete foltok jelentek meg a szeme előtt.

– Ez elképesztő, Akutagawa sensei! – sóhajtott Osamu, aki hitte is, nem is a hallottakat. Még beszélt volna, de ekkor észrevette Ryuu sápadtságát, és azonnal leültette az ágyra. – Hozok neked inni, sensei! Maradj itt! – Osamu, amilyen gyorsan érkezett, úgy ki is rohant a szobából.

Ryuu engedelmeskedett, hátradőlt, és lehunyta a szemét. Szorongása nem szűnt meg, a pohár vizet, amit kapott, is csak félig tudta meginni, de muszáj volt beszélnie Osamuval, hogy ne ártson neki tovább, és a fiú se nyaggassa. Aggodalma a szeretet kifejeződése volt, de olykor teherré vált az efféle törődéshez nem szokott Ryuunak. Próbált alkalmazkodni és belenyugodni, de nehezen tudta elfogadni a segítséget, az én gyengédségem viszonzása is csak furcsa szeszély volt számára, mielőtt az első csókok után az érzés komolyra fordult.

Akkor, amikor Osamut a könyvbe rántva megállt vele a házunk kertjében, a szíve még mindig hevesen dobogott. Képes volt magával hozni őt a kezdeti korlátozások után, amint nyitottabbá váltam a könyvtárvilágra, de Ryuu félni kezdett a találkozástól, nem tudott előre értesíteni róla.

Féltékenység támadt benne, ahogy a lakásom felé indult Osamuval.

Az én kedvesem, ismételgette előbb dühösen, majd bánatosan, nem akarom őt elveszíteni.