És aztán ott volt ő. Felsikoltottam, amikor hazatérve megláttam egy pár papucsot az előszobában.

Akutagawa felállt a kanapéról, ahol olvasott, mihelyt a kulcsaim zörgését hallotta, de csak a sikolyommal egyidőben ért a folyosóra, és tehetetlen volt, amikor ledobtam a táskámat és a nyakába ugrottam. Lelkesedésem nem ismert határokat, úgy öltem és simultam hozzá, mintha életem minden kincse lett volna, és megremegtem, amikor Akutagawa sensei kezét éreztem a hátamon: a kabát és az alatta viselt ruha tompította, de egészen nem tudta elnyomni.

Akutagawa nem számított ilyen heves fogadtatásra. Ismét a távollétemben érkezett, de már valamivel bátrabban mozgott a lakásban, és a Fehér éjszakák olvasásával ütötte el az időt, amíg hazatérésemet várta.

Nem tudott sokáig távol maradni tőlem. Hiába végezte szokott feladatait, merült alá más könyvekben, és beszélgetett odaát, a könyvtárban szerzőtársaival, sokáig sehol sem érezte magát igazán jól. Szobája magányában társaság után áhítozott, odakint pedig egyedüllétet kívánt magának.

Magához vette forró, fénylő könyvem ottani példányát és mindenhová magával vitte a ruhaujjában. Nem olvasta, betéve tudta a benne szereplő történeteket, hiszen mindnek ő volt a szerzője – némelyik közülük el is szomorította, de ezt kiegyensúlyozta a lapokat átjáró ragaszkodás és szeretet, ami simogatta a lelkét, és mely, mióta megismerkedett a forrásával, még jobban vonzotta.

Akutagawa valójában keveset tudott rólam, és semmit sem tudott kideríteni a könyvtárban. Nem voltam ismert szerző, egyetlen művem sem szerepelt a hatalmas házban, mégis olyan szenvedéllyel és szakértelemmel beszéltem az irodalomról, hogy abból a néhány mondatból is világos volt számára, vagy egy íróval, vagy a lehető legalaposabb olvasóval van dolga, azonban ez utóbbit, könyvespolcom alapvető hiányosságait látva, hamar lehetetlennek tartotta.

Szerzőnek kellett lennem, mert csak egy másik író ismeri olyan mélyrehatóan a szenvedést, melyet az maga az írás okoz, és az olvasói elvárások tesznek teljessé. Mégis, e szerzői lét valódi nyomait, a műveket sehogy sem találta, így azon kívül, amit korábban érzett és látott belőlem, Akutagawa sensei semmit sem tudott meg rólam.

Fogalma sem volt, hogy hat rám a feltűnése, így azt sem tudta, ő hogy fog velem viselkedni. Készségesen idomult volna hozzám, de, mert forrón üdvözöltem, mintha férjem vagy szeretőm lett volna, elpirult, és ezt leplezve átölelt, fejét rövid ideig fejem búbján nyugtatta.

– Vedd le a kabátod, mielőtt megfullaszt – mondta gyakorlatiasan, csupán, hogy zavarát elnyomja. Hátrébb lépett, és kótyagosan én is eleresztettem, hogy engedelmeskedjek, pedig annyira felvillanyozott, hogy sokáig nem akartam elengedni.

Amikor levettem a kabátom, felakasztottam a sálam, izgatottan, a számat harapdálva kibújtam a magassarkú csizmámból, hogy minél előbb vele lehessek. Akutagawa nagyra nyílt szemmel nézte végig, ahogy egyensúlyozom, mielőtt kecsesen, immár lapos talppal léptem a padlóra, és megigazítottam a ruhámat. Mióta levettem a kabátom, nem bírt másfelé nézni, sárga ruhám egészen megbabonázta, és a feltámadó, kellemetlen érzések hamar meglátszottak az arcán. Ezt észrevéve megálltam, mielőtt újra hozzáértem volna, az idegességtől megrándult az ajkam.

– Mi a baj? – kérdeztem, de ő csak a fejét rázta.

– Ostobaság – mondta, és ennél bővebben nem volt hajlandó felelni, de végül észbe kaptam, hogy a sárga szín milyen nyugtalanító lehet számára.

– Azonnal leveszem – szabadkoztam, és ott, ahol voltam, megpróbáltam kibújni szűk ruhámból. Akutagawa az igyekezetemet látva megérintette felemelt kezem és visszanyomta magam mellé, határozottsága meggátolta, hogy újra próbálkozzam.

– Engedd meg, hogy segítsek – mondta halkan, fojtottan, küzdve az undor és csupasz bőröm láttán feltámadt kellemes kíváncsiság elegyével. Akutagawa kényesen ügyelt rá, hogy se az arca, se a hangja ne fejezzen ki vágyat, de önmagának nem tudott hazudni: utálta azt a ruhát, de az utálatnál nagyobb volt a semmiből jött, égető kényszer, hogy önmaga gyönyörére szabadítson meg tőle.

Kívánsága a naplemente vörösére festette az arcom, ami máris sokkal vonzóbb volt a ruhámnál. Tiltakoznom, visszakoznom kellett volna – Akutagawa sensei talán a legnagyobb felháborodást is jogosnak találta volna, hiszem ki volt ő nekem, és én mégis ki lehetett számára, hogy ezt felajánlja? Ám én, szégyenemben rá sem nézve, izgatottan dobogó szívvel bólintottam, és engedtem, hogy kioldja, lesegítse a ruhámat. Harisnyás lábam köré hullt a küszöbön, mintha egy napraforgó szirmot bontott volna odabent, Akutagawa csak ekkor eresztett el, addig gyengéden fogta a derekam, és segített kilépni belőle.

Összefontam a karom a mellem előtt, védekezve a hidegtől és a pillantásától, amikor éreztem, rám terítette nehéz, selymes kabátját. Egészen földig ért, váratlan súlya lenyomta a vállam: egyaránt éreztem belőle Akutagawa sensei testének melegét és finom illatát, amitől kezdtem csillagokat látni.

– A fürdőbe indultál, ugye? – suttogta, nem engedve, hogy lehajoljak összeszedni, amit levetett rólam. Akutagawa előttem ereszkedett féltérdre, undorát leküzdve az ágyra tette összegyűrt ruhámat, közben egyszer, óvatosan megérintette harisnyás lábam. Nem lehettem biztos benne, véletlen volt-e, vagy húzódott mögötte valamilyen szándék.

Még ezután sem kelt fel azonnal, csípőm mellől nézett rám, olyan ártatlan arccal, mégis éhes szemmel, hogy az egyetlen jó döntésnek az tűnt, ha bemenekülök a fürdőszobába, mégsem engedelmeskedett a lábam.

– Viseld ezt, meg ne fázz – utasított úgy, ahogy korábban levétette velem a kabátot. Képzeltem csupán, vagy tényleg úgy hangzott, más értelme volt akkor a szavainak?

Összehúztam magamon Akutagawa felöltőjét, de ez sem védhetett meg a pillantásától, amivel már egészen leplezetlenül szemlélte a testem. Szólni sem tudtam, amíg fel nem emelkedett, újra ki nem egyenesedett velem szemben. Fölém magasodó alakja sem volt olyan fenyegető, mint, hogy térdre ereszkedett előttem, és arca olyan közel került a combomhoz, hogy a térdem is beleremegett: minden apró, forró lélegzet, amit kifújt, a köpeny redői közt csupasz hasamat cirógatta.

Ahogy próbáltam összefogni a túl hosszú öltözéket, egyszerre felhúzva uszályosan szétterülő végét a földről, és lecsúszott fél oldalát a karomról, Akutagawa megnedvesítette kiszáradt száját. Kibontott, hosszú hajammal és rám adott díszes, bő felöltőjében emlékeztettem egy Heian-kori japán hercegnőre.

Még mindig erős volt a vágy, ami miatt levetkőztetett, hogy egy tapodtat se engedjen távolabb magától. Azért beszélt, hogy kijózanodjon, és cselekvésre bírjon, de a szeme erősebb volt a szavainál, és még néhány hosszú, súlyos pillanatig nem indultam el a fürdőszobába.

Ahogy Akutagawa apró, bizonytalan léptemet, ruha alatt ringó csípőmet nézte, újra megnyalta a száját és felsóhajtott, amikor végül bezárult mögöttem a fürdőszobaajtó.

Mégis mit csinálok?, korholta magát, vágyakozva nézve a bezárt ajtóra, majd, hogy kijózanodjon, a nyugtalanító, sárga ruhámra. Ez az oka, döntötte el, de már a gondolat pillanatban tudta, hazudik magának. Büntetésképp kényszerítette magát, hogy szépen összehajtsa és félretegye utálatos ruhámat; a színe kellemetlen szorítást keltett a mellében, de elismerte, hogy minden, korábban nem látott szépségemet kiemelte a szabása.

Jó ízlésű nőnek tartott, de csak öltözködés terén. Úgy érezte, minden másban tévedéseket követtem el, és végül szenvedésre vagyok ítélve. Akutagawa csak annyit tudott rólam, amennyit látott, de arról meggyőződött, hogy az ízlésem férfiak terén rémes, ha képes voltam őt választani ideálnak.

Nem volt csúnya, épp ellenkezőleg, és Akutagawa mélyen tisztában volt ezzel: valami rejlett benne, ami miatt annyi ember vonzónak és kívánatosnak tartotta. Mégis úgy érezte, természete átüt a legkellemesebb modoron (aminek egyébként nem volt birtokában, nem tündökölt szellemességével a társaságban) és a legkáprázatosabb öltözéken is. Ez olyan mélyről fakadó romlás volt, amit kétségbeesett igyekezett titkolni, de a műveiből mind gyakrabban és egyértelműbben kiviláglott.

És én szerettem őt... Vagyis, sosem mondtam, hogy szeretem, de Akutagawa hasonló, erős szimpátiát tapasztalt minden tettemből és pillantásomból. Valamit mindenképp éreznem kellett, ha ez a heves vonzalom még a könyveit is átitatta.

Bármit is érez, most készülök tönkretenni, rázta a fejét Akutagawa, lerogyva a kanapéra, üres teáscsészéje és a félrerakott Dostoyevsky kötet mellé. Szerette azt a történetet, de képtelen volt újra felvenni, hogy folytassa. Minden gondolata felém terelődött, nem tudott tovább az olvasásra koncentrálni.