Akutagawa tényleg nem szakított félbe, mert annyira meglepte az őszinteségem. Szavaim úgy hatottak rá, mint az a nap- vagy csillagfény, ami a könyvét ölelte, és végül magához vonzotta, már-már látta is azt a számomra nem létező, soha észre nem vehető ragyogásom, amíg el nem hallgattam. Olyan szenvedélyes, szilárd melegség érintette meg, ami nem hasonlított az őt körülvevő udvarias kedvességhez sem a mindent elsöprő odaadáshoz. Nem rajongtam érte, nem bíráltam, nem tiszta szívből szántam vagy sajnáltam, egyszerűen szerettem őt, és egyszerűen, hétköznapi dolgokkal, mint a kakaóval, próbáltam boldoggá tenni.

Tényleg azonnal főztem volna neki egyet, ha lehetőségem van rá, hogy egyszer is megkínáljam, és ez ugyanolyan erősen hatott rá, mint a köztük heverő A hottoko álarc egykori szelíd, vonzó meleg fénye.

Akutagawa először tapasztalt ilyet, és nem tudta, nem merte egészen elhinni: találkozott valakivel, aki szerette, és semmit sem akart vagy követelt cserébe, ez, minden hihetetlenségével együtt is a boldogság ígéretét hordozta.

– Sokan, sokféle dolgot mondtak Akutagawa Ryuunosukéről, de, hogy kötődni tudnának hozzá, épp ezeken keresztül...

Akutagawa elgondolkodott. Rövid időre megfogta, megsimogatta az állát, ami ismét eszembe juttatott egy képet, amit valaha láttam. Elpirultam, és hatalmas erőfeszítést igényelt, hogy ne rejtsem kezembe az arcomat, akkor minden maradék tekintélyem odalett volna.

Ő ebből mit sem vett észre, saját gondolatai kötötték le, amiért hálás voltam, de csak félve néztem rá, jaj, hol volt már az előbbi magabiztosságom?! Úgy fedtem fel a legtitkosabb érzéseimet neki, mint idegennek, mégis vallomásnak hatott, mintha egyenesen Akutagawa senseinek tettem volna.

Akutagawa eközben rám nézett. A hangja még nyugodt volt, de az arca elváltozott, az enyémhez hasonló, bár enyhébb zavar tükröződött rajta.

– Az előbb... mondd, egészen őszinte voltál hozzám?

Bólintottam, ami tetézte zavarát. Halkan köhintett és mindkét kezét a kimonója ujjába dugta, mintha valamit, akár csak egy fogódzkodót keresett volna. Mivel emlékezett írói életére, Akutagawában felidéződött az a számtalan alkalom, amikor az utcán sétált, vagy betért egy üzletbe, és mások összesúgtak mögötte, a bátrabbak pedig odaléptek hozzá, hogy kinyilvánítsák iránta érzett hódolatukat. Ez sokféle volt, de a szavaknak sosem volt mélysége és valódi tartalma: hű olvasói és ő nem találtak közös témára. Akik a közelébe kerültek, mintha mind sugárzó fénytől elvakultak lettek volna, majd, amint meglátták őt teljes valójában, nem tudtam mit kezdeni a tapasztalattal. Akutagawa más volt, sokszor egyáltalán nem hasonlított a róla alkotott eszményképre, azt viszont nem bánta, hogy én nem idealizáltam. Meghökkentően pontosan láttam őt abból a kevésből, amit nyíltan állított, és abból, amit önkéntelenül fedett fel magáról, ám még ez sem adott teljes képet róla.

Amíg beszéltem, valami belőlem is eljutott hozzá, kiegészítve az otthonomig vezető, vonzó melegséget, és végre biztos lehetett benne, hogy nem a könyvem, hanem én magam vagyok a forrása, a novelláskötet csak közvetítő volt hozzá.

Akutagawa rettentően szeretett volna rágyújtani, végül mégis elengedte kimonóujjában markolt pipaszárát. Minden hirtelen feltámadt, értelmetlen vágyát sikerült leküzdenie, kezdve azzal, hogy távolabb húzódott tőlem, mielőtt meggondolatlanul épp az ellenkezőjét teszi, és a kezét az arcomra simítja, hogy a szemembe nézhessen.

Zavarban volt, akárcsak én, ami képtelen ötletekre ragadtatta. Vágyni kezdett arra, hogy csupán, míg a fejemet maga felé fordítja, megérintsen, vállam elé omló hajamat a fülem mögé simítsa, hogy egészen jól lásson, mert az emlékezetébe akarta vésni minden vonását az egyik első embernek, aki ilyen nyíltan őszinte és kedves volt hozzá.

Nem gyötörte bűntudat e gondolatért Dazai Osamu miatt: ő felnézett rá, magát sosem tekintette Akutagawával egy szinten lévőnek, és ezt nem felejtette el közölni. Szerette őt, őszintén drága volt számára, és gondolkodás nélkül az életét is feláldozta volna érte, de mindezt a rajongás nevében tette, mert mindig arról álmodott, hogy megismerhesse, hogy közel kerülhessen hozzá, és Akutagawa, ha ránézett, látta a szemében, mennyire vágyik rá, hogy elismerje őt.

Akutagawa kedves volt hozzá, és maga Osamu is kedves volt számára, de mindig inkább tanítvány és mester maradtak egymásnak ahelyett, hogy az együttélés barátokká, vagy hasonlóvá formálta volna őket, és az a feltétlen szeretet sem hunyt ki Osamu ragyogó szemében, amit olyan régóta, de érdemtelenül táplált iránta.

Osamu őt csak mint írót szerette, alig-alig figyelt az emberre azokban a zseniális, bár Akutagawa számára sokszor utálatos sorokban. Elismerte minden érdemét, de ezt olyan felületesen és túlzón tette, hogy Akutagawa arra gondolt, ő is, mint annyian azelőtt, egy hamis, érdemtelen fénytől vakultan kering körülötte. Sajnálta, mert szerette őt, és megrémült, amikor nálam a fordítottját tapasztalta.

Persze én is rajongtam érte valamennyire, de hidegebben szemléltem a munkásságát. Talán csak feleolyan olvasott voltam, mint ő (ezt valójában biztosra vettem), de behatóbban ismertem és értettem az irodalom bizonyos, apró szegleteit nála, így mindent, amit írt, a helyén tudtam kezelni. Ezenkívül a távolság is segített: huszonegyedik századi európai nő voltam, egészen másképp álltam a japán irodalomhoz, mint az ő addig ismert összes csodálója. Lehet, hogy nem értettem meg egészen, éppen emiatt, és ez lehetett az oka, hogy annyira fogékony lettem a személyére, amikor rátaláltam.

Törött volt, sokkal töröttebb nálam. Úgy éreztem, ő ért engem, talán én is érthetném őt, mert legalább részben az enyémmel közös a fájdalma.

Azt akartam, őszintén kívántam, hogy Akutagawa Ryuunosuke boldog életet éljen, néha elképzeltem, én magam hogy tudnám őt boldoggá tenni. Most, amikor lehetőségem nyílt rá, persze tétováztam. Észszerűtlen volt e férfi minden szavát elhinni, mégis, szinte már a lélegzetvételnél jobban kívántam, és hagytam magamat meggyőzni: amúgy is, író voltam, lételemem volt hinni a nem mindennapiban – mondhatjuk azt, hogy hittem a csodákban.

Minél inkább hittem, annál erősebb lett a zavarom, végül nem bírtam tovább, és eltakartam az arcomat. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, mintha csupán tízéves lettem volna, enyhén ráztam a fejem, és nem érdekelt, Akutagawa mennyire furcsának tart miatta.

Felnyögtem, amikor finoman megfogta az egyik csuklómat, és a kezemet elhúzta az arcom elől. Nem okozott fájdalmat, de érintése elgyengítette a testem, és mindkét karom úgy hullt az ölembe, mintha nem is hozzám tartozott volna.

– Kérlek, ne bújj el – szólt halkan –, hadd lássalak. Többet szeretnék tudni rólad.

Akutagawa csak látszólag volt összeszedettebb nálam. Megfeledkezett magáról, és még mindig nem eresztett el, keze az enyémmel együtt ott hevert az ölemben. Nem volt kellemetlen, de éreztem, hogy helyesebb lenne elválnunk egymástól, mégsem voltam képes az ujjait lefejteni a csuklómról; az a három, amit a kesztyű nem fedett egészen, jólesően felmelegítette a bőröm.

– Hogy hívnak, kedvesem?

Akutagawa megijedt, hogy rosszat mondott, mert az olyan könnyen kiejtett becézés után lángba borult az arcom, és kérésével nem törődve ismét elrejtőztem előle. Nevetségesen viselkedtem, mint valami szűzlány, de nem voltam hozzászokva ilyen bánásmódhoz, és akár Akutagawa Ryuunosuke volt, akár nem, az arcomba kergette a vért a szavaival.

Megpróbált csitítani, de az előbbiek után csak félve érintett meg: érezte, túl messzire ment, akárcsak én azzal az ostoba beszéddel, ami erre sarkallta, de hozzámérni egyszerre kívánatosnak és természetesnek tűnt, mintha minden vele szembeni érzésem őt is felhatalmazta volna... valamire, aminek még nem tudott nevet adni.

Akutagawa a vállamra tette a kezét, de újra felnyögtem, mire rászánta volna magát, hogy egyszer, tétován megsimogasson. A keze megállt a lapockámon és ő is mozdulatlan maradt mellettem, figyelmesen várva a reakciómat.

– Jaj, miért számít neked a nevem? Egy szerencsétlen senki vagyok!

Ide-oda ringatóztam a kíntól a keze alatt, már egyáltalán nem figyelve összezúzott tekintélyemre. Ha Akutagawa senseinek (ahogy magamban végre először neveztem, és ez még nagyobb zavarba hozott) valaha is egy szemernyi jó benyomása volt rólam, ezzel örökre megsemmisítettem, de akkor, épp, mert Akutagawa sensei volt, és hozzám ért, nem tudtam erre gondolni.

És, hogy miért hittem neki? Lehetetlen volt nem hinnem: ha csak álom, ott bármi megtörténhet, ha pedig valóság, mindegy – régóta úgy éreztem, a valóságot igen kevés választja el az álmoktól és ábrándoktól, az emberek csupán a saját józan eszük megóvása érdekében húztak közéjük ilyen éles határvonalat.

Nem lehetett másképp megmagyarázni, mint hogy az, akinek mondja magát: a részleteket ráért később tisztázni, bár úgy tűnt, megtette volna, mielőtt félbeszakítottam.

Akutagawa felvonta a szemöldökét a képtelen válaszra, végül elmosolyodott.

– Talán igazad van, mert biztos voltam benne, hogy engem senki nem szerethet, és szerencsétlen, aki megpróbálja.

Annyira meglepett, hogy elnevettem magam, nem igazán az örömtől, hanem a helyzet váratlanságától: nem illett volna Akutagawához, ha csitítani e vigasztalni kezdett volna, egy hisztériás nő lelki nyugalmának biztosítására nem ő volt a legalkalmasabb. De, még a végére sem értem ennek, mikor rájöttem, hogy viccelni próbált, és még harsányabb, fékezhetetlen nevetésre fakadtam.

Korábban is voltak ilyen epizódjaim, de nem tartottam magamat őrültnek, csak mentálisan instabilnak, és Akutagawa sensei épp egy pillanatban látott. Szerettem volna visszafojtani a hangom, az ajkamba haraptam, de az igyekezetem kudarcba fulladt.

Akutagawa, akit meghökkentett a reakcióm (egészen őszintén beszélt, és aggódott, hogy megsértett a felelettel), de, amint meghallotta, hogy nevetek, nem sírok, nagy levegőt vett, és kevesebb bírálattal folytatta:

– Lehet, hogy igazad van, kedves, de mégsem ez a legillendőbb kifejezés rád, és valójában én sem tartalak annak. Átkozott, de nagy szíved van, ha egy magamfajtának is jutott hely benne, szóval kérlek, mondd meg a neved, hogy kellő hálával tudjak rád gondolni.

– Jézusom, Akutagawa sensei, kérlek, ne beszélj így! – nyögtem fel, mire Akutagawa elhallgatott, és újra elmosolyodott. Nem igazán szerette, ha Akutagawa senseinek nevezték: nem tartotta magát érdemesnek erre a szóra, mások mégis mesterként emlegették. Tőlem kissé idegen volt, ahogy egészen más hangsúllyal pergettem a japán szavakat, de jólesett hallania a nevét a számból, még a sensei sem zavarta.

Csupán udvarias akartam lenni hozzá, ám, ha beszéltem róla, vagy gondoltam rá, saját kulturális jellemzőmként mindig csupán Ryuunak hívtam. Szerettem a nevét, mert olyan szép volt, illett a viselőjéhez, ellenben makacsul próbáltam megszabadulni a sajátomtól, mintha bármilyen szégyellnivalóm lett volna.

Akutagawa észlelte, milyen nagy hatalma lett felettem, de még nem volt biztos benne, mivel érte el: csupán szavakkal, vagy az a néhány érintés is kellett-e hozzá. Furcsa viszonya volt a nőkkel, a „nem tudott bánni velük" és a „túl jól ismerte őket" egyaránt igaz volt rá, emiatt most sem egészen tudta, mit csináljon.

Lehetett bármilyen hűvös, tartózkodó, vagy épp félénkségét leplezendően egészen bizalmas, a nők, személye vagy írói mivolta miatt, egészen könnyen engedtek neki; sokan maguk kezdeményeztek viszonyt, nem vártak az ő biztatására. Azonban ő is gyakran és erősen érzett vágyat irántuk: ez számtalan érdekes benyomással ajándékozta meg, és bátran hívhatja magát tapasztalt szeretőnek, azonban, a hálószobán kívül nem nagyon tudott mit kezdeni a nőkkel.

Ez is olyasmi volt, amit bűnként tartott számon, amellett, amiket velük együtt követett el a hálószobában. Mi is ott voltunk, ám a helyszín nem tette a már ismerthez hasonlóvá a körülményeket, és Akutagawa félig átkarolt, akkor mégsem érzett irántam nemi vágyat. Minden szelíd kívánsága és nyugtatási kísérlete hátsó szándéktól mentes volt. Nem azért akart újra és újra megérinteni, hogy valami alantasat nyerjen tőlem, hanem, mert az eszményi öröm ígérete vonzotta, amiben életében sosem hitt igazán.

Nem tudott hinni, mert bármit kapott is, így nem szerették, és összezavarodott. Többféle érzés támadt benne, amíg végül megadtam magam neki és leeresztettem mereven tartott vállam a karjában.

Nekidőltem, és Akutagawa tényleg megtartott; az arcomat a gallérjához szorítottam, tétován megmarkoltam a felöltőjét, ettől megcsörrentek a vékony aranyláncok. Rábíztam magam, én, világok legostobábbja, de éreztem, hogy ő nem fog bántani, és sok év alatt megtanultam, hogy hallgatnom kell a megérzéseimre.

– Kérlek, ne hívj így – suttogtam a nyakába. Megrezzentem, amikor megsimogatta a fejemet.

– Megsértettelek?

Akutagawa, aki korábban annyira látni akarta az arcomat, most nem próbált meg eltávolítani magától. Felforrósította a testét és összepréselte a bordáit a nyakába fújt lélegzetem, a keze megremegett a hajamban. Régóta senki sem volt hozzá ilyen közel, de az érzés nem volt kellemetlen: kedves, de hamis emlékeket idézett fel benne.

Inkább eszmények, szomorú magányában született ábrándok voltak, amikor annyira vágyott valaki megértésére és szeretetére, hogy kénytelen volt ilyen képekbe merülni, mielőtt mindezt megteremtette magának. Én nem voltam olyan, mint vágyképe, az a másik Akutagawa, akit társként alkotott maga mellé, de, mintha egy darabja lettem volna, akkor ugyanolyan kedves és vonzó voltam Akutagawának.

Amikor megszólaltam, újabb heves, meleg lélegzetem libabőrössé tette és halkan felsóhajtott. Édeskés illatú volt mindene, összekeveredett a dohány erős szagával: titkon mélyen beszívtam, hogy megnyugtasson, de a szívem egyre hevesebben vert tőle.

– Egyáltalán nem – mondtam, fejemet a mellkasán nyugtatva, mert szégyelltem volna ezek után Akutagawa senseire nézni. – Jólesett, hogy így hívtál – vallottam be, mire Akutagawa olyan édes, szívmelengető nevetését hallottam.

– Akkor mi a baj? – Anélkül is tudtam, hogy mosolyog, hogy ránéztem volna. – Ha nem árulod el a neved, valahogy muszáj szólítanom téged, és többet érdemelsz a kisasszonynál.

– (Teljes név) vagyok – suttogtam hevesen a nyakába –, de kérlek, ne tedd, belehalnék, ha így hívnál!

– Ugyan miért? – Akutagawa egyre kíváncsibb lett, mégis mi jár a fejemben. Érezte, milyen szaporán lélegzem, amitől, bármennyire fájt, neki is hevesebben emelkedett a mellkasa.

– Ha a „kedvesem" ezt tette velem, belepusztulnék, ha (Név)-nek neveznél!

– Semmiképp sem akarom, hogy meghalj – simogatta meg a fejem Akutagawa –, ahhoz máris túl drága vagy nekem.

Szenvedő nyögésemet hallva abbahagyta és rám nézett, olyan szorosan simultam hozzá, hogy csak a fejem tetejét láthatta.

– Jaj, már megint mit mondtam? – Csúfondárosnak hangzott, azonban komoly volt az arca. – Tarts ki, jó? Ha bajod esik, hosszú idő óta az első napsugarat veszteném el, ami rám sütött a pokolban.

– Mégis miről beszélsz? – Sikerült annyira meghökkentenie, hogy zavaromat feledve felnézzek rá. Nem távolodtam el túlságosan Akutagawától, így keveset láttam az arcából, de a korábbi mosolynak már árnyéka sem volt rajta. Saját, meggondolatlanul őszinte szavai elkedvetlenítették, bármilyen jól érezte magát korábban.

– Fényes és meleg vagy, mint a Nap, vagy bármelyik csillag, ami hasonló hozzá. Ez a fény és meleg vezetett ide, mintha te, vagy inkább, az a korábban említett szereteted hívott volna, és ez nagyon sokat jelent nekem, mert... engem nem lehet, nem volna szabad szeretni. Tudom, hogy egyszer te is képtelen leszel rá, ezért addig az érzéseid minden csepp ragyogása drága nekem, és... önzés tőlem, de nem akarom, hogy kihunyjon. Lángolsz, mint a Nap – csókolta meg a homlokomat Akutagawa –, és tudom, hogy meg fogom magamat égetni veled, de nem számít, ugyanígy égnék el később a pokolban. Te is tettél egy vallomást, íme, itt van a sajátom – mosolyodott el bánatosan. – Idejöttem, mert a könyvem lángolt a szeretettől, és annyira gyenge vagyok, hogy amíg tart, részesülni akarok belőle.