A depresszióm akkori hullámai végül elcsitultak. Úgy éltem, mintha soha semmi bajom se lett volna, beteges érzékenységem utolsó látható nyoma az volt, hogy képes voltam Akutagawa Ryuunosuke novellái miatt sírni – és egyben, szintén emiatt, mosolyogni, mintha a legnagyobb kínok közepette a nap azért mégis rám sütött volna.

Két kedvencem volt – az egyik ő, mert őt olvasni néha ezzel a meleg, napsugaras érzéssel járt, mintha egy kedves barátom lett volna. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Egyszerűen jó érzés volt vele lenni, a történeteit olvasni, de mellette szorongtam, mert a sorsa túlságosan hasonló volt az enyémhez, és, mert kedveltem, nem esett jól a fájdalmát látni.

Annál jobb volt felfedezni az embert, aki szerette a kakaót, ideges volt a sárga színtől, és a keleti szelet jó előjelnek tartotta. Az ilyen apróságok közelebb hozták Akutagawát, mintha az egész életrajzát kívülről tudtam volna, mert a tények és adatok helyett ezek a hétköznapi dolgok tették valódivá őt, és könnyű volt elhinnem, hogy élt, lélegzett, érzett, akárcsak én, és térről, időről megfeledkezve azt sem volt nehéz elhinni, hogy ezt akár együtt, egyszerre is tehettük volna.

Kedves ábránd volt vele lenni, az viszont megrémített, hogy volt valaki a szobámban, amikor zuhanyzás után készültem lefeküdni. Az ágy melletti lámpa fénykörén kívül, a kanapé közepén ült a férfi, akivel összeütköztem munkába menet: ugyanúgy nézett ki mint az utcán, csak a papucsát vette le, hihetetlen volt, hogy nem láttam meg az előszobában.

Akutagawa látta, hogy változik el az arcom: a szemem és szám egyaránt kerekre tágult, és már nagy levegőt vettem, hogy felsikoltsak, amikor felemelkedett a kanapéról, és szelíden, csitítóan felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.

– Ne kiabálj – mondta gyorsan –, nem akarlak bántani. Csak visszahoztam valamit, amit elhagytál.

Akutagawa tett felém egy lépést, de szűk hely megnehezítette. Én szintén hátráltam, nekiütköztem az ágynak, és fenékre estem, egyébként sem tartott volna meg sokáig a lábam.

Rábámultam a kimonós férfira, aki végre odalépett az ágyhoz. Reszketett a karom, és döbbenten vettem észre, bármennyire szeretnék kiáltani, még esés közben is csak egy halk nyikkanás hagyta el a számat. Ám, ahogy jobban megnéztem az arcát (könnyű volt, a tekintetemet erőszakkal sem tudtam elvonni róla), ő is hasonlóan zavartnak tűnt, mielőtt a kétes érzés feloldódott egy mosolyban.

– Ne félj – kérte halkan –, nem bántalak. Megengeded, hogy leüljek?

– Hogy kerülsz ide? – hagytam figyelmen kívül a kérdést, egyúttal minden udvariassági szabályt, és hozzá hasonlóan azonnal tegezve szólítottam meg (a bizalmas hang Akutagawától sem volt egészen szándékos. Tudta, hogy barátságosabbnak hat így, de részben az idegesség motiválta, amitől már-már önmagának is zavaróan közvetlenné vált.).

A kérdésem váratlanul érte: korábbi merülései során senki nem kérdőjelezte meg ottléte helyességét vagy jogosságát, de ott papíremberekről és előre megírt jelenetekről volt szó, a szereplők lelkében ilyen önálló gondolatoknak nem jutott hely, ha a cselekmény meg nem kívánta.

Akutagawa elgondolkodott. Bizonyossá vált, hogy nem egy ilyen papírbabával találkozott, ezért úgy döntött, többnyire őszinte lesz, hogy mindkettőnk dolgát megkönnyítse. Nem akart ártani nekem, de azt nem tudhatta, én veszélytelen vagyok-e, vagy nincsenek-e Romlottak valahol a környéken, hiába egyeztek meg odaát, hogy könyve változását nem a jelenlétük okozza.

Óvatos volt, hogy ne ijesszen meg, mert a legfinomabb módszer is, amivel ártalmatlaníthatott volna, erőszakosnak bizonyult. El akarta kerülni, hogy harcolnia kelljen velem, még a számat sem akarta befogni. Nem nyerhette el a bizalmamat ilyen módszerekkel, így kénytelen volt magyarázkodni.

Nem várva tovább az engedélyemre, leült, kis távolságra tőlem, az ágy belső oldalára: felpattanhattam volna de a lábam gyenge volt, és hittem, hogy utolér, mire egyáltalán a bejárati ajtóig jutottam volna.

– Nem egészen tudom, mit jelent az itt – mondta, megkerülve az egyenes választ, majd, látszólag teljesen váratlanul azt kérdezte: – Mondd csak, most mit olvasol?

– Tessék? – Csak bámultam rá, mire szaporábban is megismételte.

– Jelenleg milyen történetet olvasol?

– Mégis milyen kérdés ez? – Annyira meglepett, hogy végül feleltem neki, hátha megmagyarázza, de csak türelmetlenül legyintett.

– Fontos, szóval kérlek, mondd meg a novella címét – sürgetett, majd hirtelen, kevésbé szelíden: –, akkor legalább az ittet meg tudom nevezni.

– Az itt az otthonom – sziszegtem –, a novella pedig Biszei hiszékenysége Akutagawa Ryuunosukétől! Most jobb?

– Igen, köszönöm – dőlt hátra a férfi, ezzel eltávolodva tőlem, mert beszéd közben felém fordult, végül felém is hajolt, amitől nehezebben lélegeztem. Halkan elnevette magát, végül már nem is próbálta elrejteni semmiből jött jókedvét; eleinte kesztyűs kezével eltakarta a száját, de hamar visszaejtette az ölébe. Anélkül, hogy megmagyarázta volna, azt mondta: – Azoktól az érzésektől még mindig nem tudtam megszabadulni.

– Mégis miről beszélsz? – A kíváncsiság felülmúlta a rémületet, amit az idegen férfit látva éreztem. Hangja kellemes, megnyugtató, nevezése édes volt, de tűnő keserűség rejlett benne. Ismerős volt, de tudom, sosem hallottam őt korábban, leszámítva azt az a két mondatot odakint, amikor beleütköztem.

Nem bíztam benne, de már nem is féltem igazán. Felé fordultam, leplezetlenül végignéztem rajta a lámpafényben, válaszokat kerestem árnyékszabdalta arcán.

– Ki vagy te?

– A nevem Akutagawa Ryuunosuke – mondta, egycsapásra abbahagyva a nevetést, és kiegyenesedett mellettem. – Örülök a találkozásnak.

– Viccelsz.

Hallottam és értettem, amit mond, de nem tudtam elhinni. Az a japán férfi pontosan hetven évvel azelőtt halt meg, hogy megszülettem, és a legnagyobb jóindulattal sem hasonlított a mellettem ülő kimonós betolakodóra.

Persze én csak fényképeket láttam róla, nem tudhattam, milyen volt, mert egy kép a valódi, lényegi részét nem tudta megragadni. Mégis, ahogy hitetlenkedve még erősebben, pislogás nélkül bámultam az arcára, összevetve a sokszor látott, tucatnyi Akutagawa-képpel és olykor a munkáiból felsejlő alakkal, megláttam bizonyos halvány, de jelenlévő hasonlóságot, főleg a szemében, és abban a várakozó, furcsa mosolyában, amiből, értelmezés szerint, egyaránt átadhatott gúny és kedvesség – én az utóbbinál maradtam.

Hihetetlen volt, amit mondott, bár hajlottam rá, hogy elfogadjam. Az eszem még küzdött, így azt mondtam:

– Te nem lehetsz Akutagawa sensei. Ő halott.

– Tudom – komorodott el –, de igazat mondok. Akutagawa Ryuunosuke vagyok, pontosabban az Akutagawa Ryuunosuke nevű szerző lelkének kézzelfogható reinkarnációja.

Mást is mondott volna, de ez is soknak bizonyult, így elhallgattattam.

– Akárki vagy is, hogy kerültél a szobámba?

Azt akartam, hogy magyarázatot adjon, minél légből kapottabb, annál jobb, hogy ne kelljen a következményein gondolkoznom. Ép ésszel felfoghatatlan volt, amit műveltem, de az egész helyzet annak számított. Az állítólagos Akutagawa Ryuunosuke békés betörő volt, semmiben sem tett kárt, és egy ujjal sem ért hozzám. Udvariasan beszélt velem, nem erőszakoskodott, és mindannyiszor megadóan tűrte, hogy a szavába vágjak, holott én magam kértem beszédre: mintha minden reakcióm várható, sőt elvárt lett volna, de nyugalma ellenére is fel-felsejlett, hogy ritkaság számára, és talán épp először tapasztalja.

Tűrte, hogy magamat ismételjem, és újra ugyanazokat a kérdéseket szegezzem neki, mert ez mindkettőnknek gondolkodási időt jelentett. Akutagawa megfontolhatta a választ, én pedig ahhoz képest a további teendőket; egyelőre eszembe sem jutott segítséget hívni.

– Nincs olyan ajtó, ami akadályt jelenthetne egy könyv világában – csóválta a fejét Akutagawa, copfba fogott hosszú haja halk surrogással csúszkált a köpenye hátán. – Kérlek, mutasd meg a könyvet – szólt halkan –, azt a kötetet korábban sosem láttam.

Mintha a szavai mozgatták volna a testem, felálltam, hogy engedelmeskedjek a képtelen kérésének. Csak egy pár lépést kellett tennem, hogy kivehessem a könyvet a táskámból, de közben végig magamon éreztem nyugodt kék szeme pillantását. Nem bírtam egyenesen ránézni, amikor leroskadtam mellé az ágyra, és a könyv ott hevert az ölemben.

– Szabad? – Újra az a kutató tekintet. Bólintottam, most sem néztem egészen Akutagawára.

Lassan felvette a könyvet a térdemről, röviden engem is megérintett közben, amitől forróság járt át és elhagyott az erő. Tehetetlenül figyeltem, hogy üti fel, majd lapozza végig a régi könyvet, elidőzve a kötet vége felé, ahol az emlékeztetőkel ellátott két utolsó Akutagawa-mű, a Fogaskerekek és az Egy őrült élete volt, amiket mindenekelőtt, már hetekkel korábban elolvastam.

Akutagawa, aki az említett történet után mindet végignézte, ezekhez a címkékhez érkezett. Finom mosolyú ajka lassan vonallá préselődött, a fény kihunyt a szemében, majd sóhajtott, és lapozott, gyorsan futott át a megjelölt sorokon, amik egy-egy szilánk volt a múltjából.

– Miért pont ezeket a részeket jelölted meg? – kérdezte halkan, végül becsukva és letéve a könyvet.

– Mert tetszettek – mondtam tompán. Összefont ujjaimat néztem a betolakodó helyett, szégyelltem előtte a saját gondolataimat, mert nehezen tudtam őket kifejezni. – Amikor Akutagawa sensei azt mondta, kakaót ivott, mosolyogtam – idéztem fel –, és arra gondoltam, én is szívesen adnék neki, meg, hogy milyen aranyos ember. Amikor a kézfogásról írt, azt, mint sok mást, személyes és kulturális érdekességnek tartottam, de ennyit a Fogaskerekekről... Nem szeretnék a gondolataim miatt magyarázkodni... Az Egy őrült élete nagyon fájt, és igazán gyönyörű volt, és sokat gondolkoztam miatta az életről, a halálról és a szerelemről. Sokat gondoltam arra, hogy megöljem magam, meg a pillangóra is, meg... általában mindenre. Rengetegszer olvastam el ezeket a jegyzeteket, a megfelelő részletek után kutatva, aztán már csak a szépségük miatt. És persze fájt. Lehet, hogy bántottam magam vele, de mégis el akartam őket olvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy megtaláltam Akutagawa senseit a műveiben, de főleg ebben a kettőben láttam és éreztem, meg abban, amit ma délután olvastam. Az is fontos nekem, és mondok egy furcsát – néztem rá hosszú idő után, saját szavaimtól részegen és kihívóan –, amikor azt írta, Biszei lelke benne él tovább, akkor egyszerűen át akartam ölelni, hogy tudja, nincs egyedül, és minden rendben van. Nem azért jelöltem meg semmit, mert szeretek szenvedni, vagyis nem csupán azért, hanem, mert azok a pontok, ahol különösen erősen tudtam kötődni hozzá.

Túl sokat és túl sokáig beszéltem. Valahol mélyen éreztem egy figyelmeztetést, hogy elég, mielőtt tönkreteszem magam, és végül elhallgattam, de már épp eleget mondtam a csendes idegennek.

Akutagawa közbeszólás nélkül, figyelmesen hallgatott. A szemét le sem vette rólam, így nem kerülte el figyelmét a változás: szenvedélyesen és sokat tudtam az irodalomról beszélni, mert behatóan érdekelt, szemben a felnőtt élet gyakorlati problémáival. Félelmem elszállt, aggodalmam elmúlt, ujjaim ideges játéka apránként megszűnt, nem gyűrögettem tovább a pizsamámat. Zaklatott hangom higgadt, halk és egyenletes lett, a beszéd hevessége csak olykor érződött benne. Azért voltam ilyen bátor, mert nem ismertem őt, mert senki volt nekem, nem ítélkezhetett rajtam.

Hiába akartam egy kicsit hinni neki, meghaladta a felfogóképességem, hogy őt, mint Akutagawa Ryuunosukét, elfogadjam. A vallomás egy utolsó kísérletet volt, hogy józan maradjak, őt pedig kizökkentsem a tréfából. Vajon, ha igazat mondott, hogy tudta volna végighallgatni?