Szerettem, hogyha épp nem olvastam, akkor a történetei jártak a fejemben, és nem kellett a valódi világ valódi eseményein gondolkoznom. Amióta éltem, történetekkel szórakoztattam magam: először hallgattam, hogy mások felolvassák, aztán, amint olvasni tudtam, a könyvek a barátaim lettek, végül én is elkezdtem történeteket mesélni. Sosem lettem olyan jó, mint akiket szerettem, de sokat tanultam tőlük, és sokat nyertem minden irodalmi műből, amit, a szennyet mellőzve, végül elolvastam.

Akutagawa senseiről két éve hallottam először, és alig egy éve volt, hogy a haikui után végül elolvastam az első történetemet tőle. Néha háttérbe szorult, de sosem felejtettem el őt, és, mint az igazi választásokkal lenni szokott, végül épp a megfelelő időben találtunk egymásra.

Az ő novelláival keltem és feküdtem, amikor olyan állapotban voltam, hogy épp ez tudott megnyugtatni: sokat sírtam, de azt jelentette, hogy legalább még érzek valamit, hogy a szimpátia és szeretet nem halt ki belőlem, sőt, az ő minden írása csak tovább erősítette. Amíg olvastam, átlényegültem: nem idegesítettem, nem bántottam magam az írás miatt. Nagyon régen írtam utoljára, pedig úgy határoztam meg magam, amiben szilárdan hittem is, hogyha nem írok, üres vagyok. Ha nem írok, meghalok, mert minden értelmét veszti.

Szenvedtem, mert semmit sem tudtam kitalálni, a nyomás fizikaivá vált, beteg lettem, és nem tudtam a magamnak ásott veremből kikeveredni. Azt hiszem, meg akartam halni, és fél évig, nyolc hónapig igazán mindegy lett volna: minden borzasztó volt, és csak úgy tudtam életben maradni, ha egészen megfeledkeztem az írásról. Kimerülésig olvastam, és mindent és mindenkit eltávolítottam magam körül, aki vagy ami a leghalványabban is emlékeztetett a múltamra – arra az időre, amikor még képes voltam történeteket írni.