Nem tudhattam, ki ő és mi vezette hozzám, ahogy a kimonós férfi, Akutagawa Ryuunosuke sem tudhatott semmit rólam. A szerző lelkének leképezése, egy mágikus lenyomat volt csupán, de saját világa keretei között sokkal valódibbnak bizonyult nálam. Ugyanúgy érzett, élt és sérült, mint bármelyik ember, és az ő szemében minden, ami akkor, a kertvárosban körülvette, csak díszlet volt egy történetben.

Akutagawa sensei, aki hozzá hasonló, reinkarnált szerzőkkel együtt küzdött, hogy megvédje az irodalmat, és a megrontott, pusztulásra ítélt könyveket szerzőjükkel együtt megmentse és helyreállítsa, épp egy saját történetébe merült bele az otthonául szolgáló hatalmas könyvtárban. Latin betűkkel szedett, keménytáblás novelláskötet volt, nem a művei szokott, japán kiadása: ezt a könyvet nem a rontás kék lángjai, hanem valami meleg, lüktető fény övezte, ami hasonló volt a napsugárhoz. Együtt pulzált Akutagawa hevesen dobogó szívével, ahogy hívogató melegével egyre jobban magához vonzotta, míg a férfi megérintette a könyvet, és levette a polcról.

Sok romlott könyvet látott már, de azon nem tapasztalta a nyomait, és ő sem gyengült el, vagy tűnt el a saját történetétében, az események áldozatává válva – önként lépett be, hogy ezt az addig nem látott rendellenességet megvizsgálja.

Miután eltöltött egy kis időt ebben a számára ismeretlen, de igen hétköznapi világban, rábukkant a hívogató érzés forrására, aminek a lenyomatát bennem is felfedezte. Az az elejtett címkecsomag vezette, mert más kézzelfogható emléke nem maradt rólam: forró volt, hőjét egy darabig még a ruháján át is érezte. Apránként elenyésző melege felerősödött, amikor a lakásom közelébe ért, Akutagawa pedig kíváncsian állt meg az ablakom alatt.

Nem esett nehezére, hogy végül belépjen a lakásba: nem vonatkoztak rá e világ törvényei, így elég volt erősen gondolnia rá, hogy megjelenjen a szobámban – a címkéket, mintha rontástól szabadulna meg, azonnal a legközelebb asztalra rakta.

Akutagawa körülnézett a szobában, de nem kezdte kinyitni a szekrényeket, és semmit sem mozdított el a helyéről. Tisztában volt vele, hogy valaki más otthonában van, és amit keres, nem lehet bezárva egy ruhásszekrénybe: egy érzés vezette, aminek ismét csak a lenyomatát találta. Kellemes, otthonos hangulata volt a kanapéra halmozott párnáknak, a bevetett ágynak, az ablakban sorakozó, különböző színű gyertyáknak.

Akutagawa itt is, ott is könyveket látott: egy a kanapén, sűrűn felcímkézve hevert, egy az ágyon volt, és több polcnyi sorakozott valami nehezen meghatározható rendszer szerint a hozzá legközelebbi lévő, nyitott könyvszekrényen, végül ezeket vette szemügyre.

Sokféle könyvet talált, szórakoztató irodalomtól kezdve szépirodalomig, de a legelőkelőbb három polcot, jóval az ő szemmagassága alatt, csupa számára is ismerős darab foglalta el. Közel húsz kötet Dostoyevskyt, alatta Dazai Osamut, Nakahara Chuuyát, Natsume Sousekit találta; huszadik századi japán szerzők bő, vastag antológiáit; moderneket, akik közel száz évvel utána jelentek meg, és ő még a nevüket sem hallotta. A könyvek közt volt egy nagy rés, ahonnan az aznapi olvasmányom hiányzott, Akutagawa itt a saját műveit pillantotta meg, közvetlenül a Hanyatló nap mellett, négy példányban.

Az írásaival szembeni közömbösséget félretéve vette el a legkisebb, legvékonyabb könyvet, és elolvasta a borítóra írt címet: A vihar kapujában. Három-négy novellát tartalmazott, de nem ezt kereste – én valami mást fogtam a kezemben.

Akutagawa sorra megnézte a könyveimet: kézbe vette Nakahara Chuuya jelölésekkel teli verseskötetét, majd a Karamazov testvérek színes jelölései közül el is olvasott néhányat, érdekelte, ez az idegen nő vajon mit talált fontosnak a számára oly régóta ismerős szövegben. Szerelem, vágy, fájdalom és romlás sorai voltak, mint általában minden, ami valaha megérintette a szívem, de ez némiképp eltért az ő történeteinél, amik közül egyet csak sokára és félve vett újra kézbe.

Mint szerzőjük, Akutagawa mindenkinél jobban tudta, mennyi fájdalom és keserűség gyűlt össze bennük még azután is, hogy igazán önmaga tudott lenni – az az én csupasz és borzasztó volt, és rettegett.

Nem hiányoztak neki ezek az emlékek, de amikor Akutagawa felnyitotta a könyvet, újra a már ismert, tétova melegség legyintette meg, mintha egy gyengéd kéz ért volna hozzá, és ettől egészen összezavarodott.

Túl jól érezte magát a lakásban, aminek fel kellett volna ébresztenie a gyanakvását, Akutagawa viszont csak érdeklődő volt, és veszély nem lévén, időt adva magának a nyomozásra, türelmesen, a kanapén ülve várta a visszatértem.

Nem kellett volna maradnia, bármikor felmerülhetett a könyvből, hogy hazatérjen, de odaát csak dologtalan napok és fárasztó közösségi élet várt rá, aminek, bár szívesen szemlélte, nem tudott, vagy inkább sokszor nem akart a részese lenni. Nem bánta kívülálló voltát, de különleges kötelezettségek hárultak rá emiatt, és élvezte a rövid pihenőt, amit ebbe a különös könyvbe zárkózva engedhetett meg magának.

Igazán egyik történetnek sem lett a részese, egykori novellái nem peregtek le a szeme előtt, mégis egy másik életbe csöppent, ami a maga módján békés volt. Amikor nyugalomról álmodott, azt saját szellemében, japán módra tette, de nem utasította vissza nyugati stílusú szobámat, a párnázott kanapét, és a füles bögrét sem, amiben végül teát készített magának.

Mivel minden információval rendelkezett, és sokféle regényt látott, sem a halála óta eltelt száz év, sem Európa nem hozta zavarba. Egyetlen óvintézkedést mégis megtett: eltüntette az ottléte minden nyomát, mire este megérkeztem, és rövid időre eltűnt a szobából, amíg odakint bajlódtam a kulcsokkal.