Egy régi novelláskötete volt a kezemben, amikor kiléptem az utcára és elindultam a buszmegálló felé. Tökéletesítettem a képességem, hogy séta közben olvassak, így nem okozott gondot haladni a különben néptelen utcán, a szürke ég alatt. Hideg volt, de a csípős levegőt csak az ujjaim végén éreztem: levágott ujjú kesztyűt viseltem még télen is, hogy lapozni tudjak.

Már félúton jártam, ötvenlépésre az első kereszteződéstől, ahol fel kellett sandítanom a könyvből, mielőtt átkelek az úton, amikor figyelmetlenségből nekiütköztem valakinek. Ujjammal jelölve, hol tartok, összecsaptam a könyvet, gyors pillantást vetettem a velem szemben állóra, és a sálamba motyogtam:

– Bocsánat.

– Semmi baj – mondta a férfi halkan, akit bebugyolált arcom alig egy másodpercig érdekelte, mielőtt a könyvemre nézett volna. Úgy tűnt, ez is, az is beidegződés volt, de aztán kerekre nyílt szemmel újra rám nézett.

Hozzá hasonlóan döbbenten hátrébb léptem, hogy tetőtől talpig lássam, ugyanis a férfi nagyon különös volt, sehogy sem illett a kertváros és a kopott panelerdő értelmetlen találkozásába. Magassarkút viseltem, de ő így is jóval magasabb volt nálam. Arra késztetett, hogy hátrahajtsam a fejem, ha a szemébe akarok nézni, pillantásától azonban hideg rázott.

Kék szemű, de idegen vonásokat hordozó, nem európai férfi volt, amit az öltözéke is egyértelművé tett. Magas talpú fapapucsot és szinte földig érő, sötét felöltőt viselt, belsejében kék alapon vizet idéző, fehér hullámmotívummal, ami olyan kedvelt díszítőeleme volt a japán kimonóknak. A kabátféle alatt hagyományos, sötét férfikimonót hordott, bő ujja és szétnyílt gallérja alól azonban nyugati típusú ruha, fehér ing és fehér nyaksál tűnt elő. Ruhája minden része visszafogott, de díszes volt, aranyszegélyek, apró minták, láncok, csatok első látásra értelmetlen szálai övezték. Drágaköves bross ékesítette a nyakkendőjét, a vállára vetett köpenyt egy tucat apró fogaskerékben végződő, vékony aranylánc rögzítette. A haja fekete volt, a felhőszűrte sápadt fényben kékes árnyalattal. Rövid, egyenetlen tincsek keretezték az arcát, de hosszú, vékony copfba kötötte a tarkóján, ami egészen a térdéig ért.

A férfi, mint egy jelenés, valószerűtlen volt – inkább illett egy profi cosplayversenyre, mint a nyomorult kertvárosba, de olyan természetesen viselte mindezt, mintha születésétől fogva része lett volna, és inkább az én télikabátomat és sapkámat furcsállta.

De talán a beszédem nagyobb meglepetést okozott neki a megjelenésemnél, mert amíg azzal voltam elfoglalva, hogy végignézzem őt, kihúzta a kezét a kimonó bő ujjából, és tétova, de sürgető mozdulatot tett felém. Hamar visszahúzta a kezét, ennek ellenére megijesztett vele.

– Kérlek, beszélj még – mondta, mintha ő is zavarba esett volna. A kezét nem tartotta olyan közel hozzám (ki tudja, mit akart csinálni vele), de nem dugta vissza a ruhaujjába, és sem ezt, sem arckifejezését nem tudtam összeegyeztetni a kéréssel.

– Miért? – szaladt ki a számon, pedig a férfi egyre furcsább volt, és éreztem, jobb lenne mielőbb eltávolodni tőle.

Nem vártam meg, hogy feleljen, újabb lépést tettem hátra, magamhoz öleltem a könyvet, mintha az bármitől is megvédett volna. Utoljára, űzötten a szemébe néztem, és egy újabb, komolyan sem gondolt bocsánatkérés után megkerültem őt a járdán, én hátra sem nézve siettem a buszmegálló felé.

A férfi nem jött utánam, de ezt csak remélni tudtam, nem hallva fapapucsa csendet felverő kopogását. Maradt, ahol volt, és lehajolt, hogy a drótkerítés tövében felvegyen valamit a földről. A képtelen kérésére adandó magyarázat még ott volt az ajkán, de én már nem hallhattam, és a hangja hirtelen kellemetlen, idegen csengésű volt a saját fülében.

„Mert értelek", akarta mondani, de akkor nem számított.

Épp elég dolog akadt, amin csodálkozhatott volna, de nem először tapasztalta, hogy egy-egy képzelt világ törvényszerűségei hogy írjak felül a saját képességeit és addig biztosra vett tudását. Az ő szempontjából az én ismert valóságom sem különbözött egy-egy történetíró papírra vetett valóságától. Nem kellett aggódnia a hideg, vagy a környezet egyéb viszontagságai miatt, de, hogy a számára idegen nyelvet értette, és úgy tűnt, beszélte is, egy-két pillanatnál több időbe tellett megszokni.

Megnézte, mit hagytam el, amikor egymásba ütköztünk, és amit én külseje miatti döbbentemben nem vettem észre: egy soklapos, színes oldaljelölő címkékkel teli lapos tömböt, amiből a színek kétharmada már hiányzott. Zöld, rózsaszín és kétféle sárga lapkák voltak a kezében, az utóbbitól fokozódó rossz érzéssel tette a ruhaujjába – a sárga szín nyugtalanná tette őt, erősítve a vágyat, hogy minél hamarabb megszabaduljon a címkéktől.

Vissza akarta adni nekem, de már csak a buszt láthatta, ami elvitt a közeléből.

A férfi lemondóan rázta a fejét. Benézett a szűk zsákutcába, ahonnan kijöttem. Fél oldalt kertek, a másikon garázsok szegélyezték az utat, ami egy birtok hátsó kapujába torkollt: odabent éltem négy egyforma bérház egyik jellegtelen lakásában, ezt azonban, mert nem látott kijönni, nem tudhatta. Sétált egy keveset a sikátorban, be-benézett a kertekbe, de, mert kutyákon kívül semmit sem talált, a kutyák pedig még a sárga színnél is jobban idegesítették, visszatért a sikátor szájához, és a környéket vette szemügyre.

Unalmas, jellegtelen hely volt, a szürke, még esőt sem ígérő ég elálmosította. Hosszú várakozás elé nézett, de, mert nem volt jobb dolga, kimonóját nem sajnálva leereszkedett egy kerítés széles betontalapzatára és a kezébe támasztotta az állát.

Nem ült ott sokáig, végül újra eltűnt az utcácskában, mert a melegség, ami hozzám vezette őt, beljebb, először az út végi kertbe, majd a lakásom rácsos ablakához szólította.

Különös érzés volt: fényes, ragyogó és meleg, amilyennek távolról a csillagokat nevezte volna, ha az űr sötétsége, hidege, és az égitestek kérlelhetetlen magányra épp nem keserítette el – ha csak békésen nézte az eget, ami talán, mint körülötte minden, csupán káprázat volt, akkor érzett ilyen békét és nyugalmat, ami hasonlított egy öleléshez.