Amióta csak ismertem Akutagawa Ryuunosukét, úgy éreztem, ő egy olyan szerző, akivel gyorsan és könnyen hangolódtunk egymásra. Valójában persze keveset tudtam róla, csak a művein keresztül ismertem meg őt, de az előttem megjelenő ember bánatos, jóságos és elhagyatott volt – csupán néhány jelző, ami a lelkét őrző töredékekre illett.

Szép volt, de mindezek mellett szomorú. Sokszor könnyekre fakasztott, bebizonyítva, hogy nem egészen halott a lelkem, amikor már-már hinni kezdtem ebben, szóval Akutagawa Ryuunosuke bizonyos értelemben megmentett engem. Ő azonban egyedül volt, és sajnáltam. Sokszor, amikor olvastam őt, azt kívántam, bárcsak megfoghatnám a kezét, megérinthetném az arcát, hogy átjárja egy ember szeretetének melege, hogy végre, legalább egy percre megnyugodjon.

Szeretni, támogatni, vigasztalni akartam, és a fájdalom, ami a műveiből sugárzott (a fájdalom talán nem is a legjobb szó rá), engem is sokszor átjárt, a csontomnál is mélyebbre hatolt. Egy-egy rövid pillanatra magam is ott voltam, ahol ő, éreztem, amit ő, és írói szemmel csodáltam zsenialitását, olvasóként pedig a rabja és betege voltam. Pontosan semmi sem fejezheti ki, mi mindent adott nekem, és semmit sem követelt cserébe, talán csak a könnyeket, amiket elsírtam egy-egy történet felett.

Gyenge voltam, főleg ahhoz, hogy elhagyjam őt. Akutagawa Ryuunosuke volt a kalauzom a japán irodalomban, fogtam a kezét, és soha nem akartam elengedni, bárki másra kacsintottam ki mellőle. A kéttucat szerző, akit vele együtt, vagy a hatására megismertem, ugyan sok mindent nyújtott, mégis, csupán vele tudtam tökéletes összhangba kerülni.

Rajta kívül csak egyszer éreztem, hogy meg akarom fogni a szerzőt, a vállamra fektetni a fejét, hadd szenvedjen és sírjon, majd addig simogatni a hátát, amíg csillapul zaklatottsága, de az sem volt ilyen erős vágy, mint vele szemben. Nem azért, mert magamhoz hasonlóan Akutagawa senseit is gyengének tartottam volna, egyszerűen sütött a műveiből a fájdalom és az elhagyatottság, és én erre érzékeny voltam. Szántam, és őszintén kívántam, hogy abban a szeretettelen életben legalább valaki szeresse őt, mert egy kincs volt.

Tényleg csak az irodalmi értékét ismertem, és egy-két tényt a rövid életrajzából, de hittem értékességében, mert ha különben jelentéktelen lett volna, nekem akkor is drága volt, amiért a könyvei és én össze tudtunk kapcsolódni.

Hiszem, hogy a könyvek választják ki az olvasót, és nem fordítva – ha az ember választ, az csak tévedéseket eredményez, de ha a rá váró könyv akad a kezébe, az egész életre szól. Így lettem én Akutagawa Ryuunosuke történeteinek a kiválasztottja – egyszerű véletlen volt, de a magáévá tett, és többé nem tudtam, nem is kívántam tőle szabadulni.