Gyengéd volt, visszafogta magát, és én is kénytelen voltam, de alig érintett meg, ruhájába mélyesztettem a tíz körmöm, és a szájába sóhajtottam, folytatást kívánva. Akutagawa rég tapaszt jó érzéssel simogatta meg az arcom és nyalta meg az alsó ajkam, újabb halk, türelmetlen hangot nyerve érte.

Olyan finoman bánt velem, mintha üvegből lettem volna. Utoljára, enyhén megszívta az ajkam, mielőtt elhajolt tőlem, de szédülten, a karjába kapaszkodva hajoltam utána, és megcsókoltam őt. Nem tudom, hogy engedhettem meg ezt magamnak, de nem volt ellenére: átölelte a derekam, én a nyakát, és hagytam, hogy közelebb húzzon magához.

Akutagawa volt a legfurcsább, legesztelenebb tévedésem, de én nem tartottam hibának. Amíg csókolt, nyugodtnak és boldognak tűnt, a kihasználás kétségeit háttérbe szorította. Lágyan simogatta a derekamat, amikor lehajtott fejjel, a vállához nyomott arccal pihegtem, és egész testemben remegtem a hirtelen feltámadt izgalomtól.

– Nyugodj meg, kedvesem – kérte csendesen, újabb puszit adva a fejemre. – Nem akartalak felizgatni.

Hazudsz, gondoltam, de nem mondtam semmit, képtelen voltam a beszédre.

Nem igaz, gondolta ő, de nem tudtam, hogy tényleg ezt váltom ki belőled.

Akutagawa sensei tovább simogatott, közben óvatosan hátradöntött és lefektetett a párnára. Kinyitottam a szemem, próbáltam ránézni, de alig láttam őt, az érzékeim összezavarodtak.

– Mit csinálsz? – suttogtam. Próbáltam felülni, de Akutagawa finoman visszanyomott. Szégyennel nem törődve, halkan azt kérdeztem: – Idejössz hozzám?

– Egy kicsit odamehetek – szólt rövid hallgatás után, mintha végig mérlegelt volna.

Leoldotta felöltőjét és a kanapé karfájára tette. Izgatottan beljebb csúsztam, Akutagawa pedig mellém ereszkedett az ágyra. Lefeküdt, a feje közvetlenül az enyém mellett volt a párnán, és megfogta a kezem, amikor felé tapogatóztam.

– Nyugodj meg, itt vagyok – csókolta meg az ujjaimat csukott szemmel, mintha így megfeledkezhetett volna a hamis bűntudat minden utolsó hangjáról.

Akutagawa nem érzett valódi megbánást, sőt, hosszú ideje először boldogság öntötte el, ahogy forró kezemet fogta: csak azt bánta, hogy ennél többet nem tehet velem, máris túlságosan felzaklatott magával.

Első, futó találkozásunk óta volt alkalma alaposabban is megnézni, és idegen vonásaim ellenére is szépnek talált. A hajamat kiengedve hordtam, de amikor először látott, sapka takarta; egy ideje gyönyörködhetett benne, és a simaságát is érezte, amikor a vágynak engedve megcirógatta.

A szemem sötétebb, az ajkam teltebb volt, mint az övé, és a csók után egészen vörösre színeződött. Akutagawa a testem egészét, de akkor különösen ezt az egy részletet vonzónak találta, mégis uralkodott magán. Érintései nem sértették meg túlságosan az illemet, amiről kettőnk különös viszonyát tekintve valójában már mindketten kezdtük elfeledkezni.

– Itt maradsz éjszakára? – kérdeztem elfúló hangon. Akutagawa közel volt hozzám, még mindig a kezemet fogta, és lehunyta a szemét. Nem szerette, amit mondani készült, a korábbi túl sokféle, erős benyomás is akadályozta, így inkább nem nézett rám beszéd közben: nem akart mást mondani, mint amit elhatározott.

– Csak amíg elalszol – mondta halkan, és végül előfordult tőlem, hogy eloltsa a lámpát. Hevesen dobogó szívvel feküdtem mellette, szorosan fogtam a kezét, és hiába volt sötét, a szememet is összeszorítottam, mintha a valóság legkisebb benyomása is összetörné együttlétünket; nem akartam, hogy vége szakadjon. – Ne félj – suttogta Akutagawa, érezve, milyen zaklatottan lélegzem, és milyen erősen szorítom az ujjait. – Vigyázok rád.

– Ezt én is mondhatnám neked – mondtam valahogy idegenül, mintha egy pimasz kis fruska, vagy épp, mintha maga a félszegségében túl bizalmas Akutagawa beszélt volna. – Én kívántam azt, hogy bárcsak vigyázhatnék rád.

– Mitől akarsz megóvni? – kérdezte Akutagawa, de nem feleltem, mert nem tudtam neki mit mondani, sosem gondolkoztam rajta.

Magasztos kívánságaim sosem vezettek messzire, megrekedtek egy erős és tiszta vágy kifejezésénél, aminek sosem lett folytatása. Beláttam, milyen értelmetlen, így nem mélyedtem el benne, hogyan és mivel tenném Akutagawa Ryuunosukét boldoggá, de rendíthetetlenül meg akartam védeni őt: egyszerűen el akartam érni, hogy annyi szeretet vegye körül, hogy többé ne féljen, és semmi se okozzon neki aggodalmat. Hogy ez az írásaira, az emberei kapcsolatira, vagy a magával szembeni viszonyára vonatkozott, nem tudtam. Arra vágytam, hogy ez is, az is rendben legyen, és naivan hittem, hogy én, éppen és egyedül én, képes lennék mindezt helyrehozni.

Ezt mégsem mondhattam neki, mert végig sem kellett gondolnom, hogy tudjam, mekkora butaság volna. Akutagawa sensei nagyon okos volt, és azt képzeltem, lenézi az ostoba nőket, nem akartam hát a szemében ostobának tűnni.

Akutagawának azonban semmilyen negatív érzése nem támadt irántam. Csupán őszinte érdeklődést, enyhe, de állandó szimpátiát és egy kevés vágyat érzett, egyszerre a testem és egész lényem iránt, hiába fogadta meg nem sokkal azelőtt, hogy nem vesz partnerszámba. Képtelen volt eleget tenni ennek, viszont nem zavarta: nem először vette tudomásul, hogy nincs benne semmilyen megbánás, és akkor nem is készült újabb bűnöket elkövetni. Pihent és feltöltődött mellettem, élvezte, hogy nincsenek kötelezettségei. Mindent szabad akaratából tett velem, nem külső kényszer miatt kezdte úgy érezni, felelős lett értem.

Viselkedésem nem volt tehet, csupán szórakoztatta. Kedvtelve, óvatosan simogatta meg az arcomat a sötétben, és amikor megtalálta az ajkam, újabb csókot adott, feloldozva a válaszadás alól.