Akutagawa nem próbált a nap folyamán másokkal is kapcsolatba lépni: mivel gyakorlott merülő volt, nagyon pontosan oda érkezett a könyvben, ahol válaszokat kaphatott, és azzal futott össze, akire szüksége volt, csupán a nekem felteendő kérdéseket kellett kitalálnia. Fiatal, független nő voltam, nyomokban sem hasonlítottam senkire, akit valaha ismert, vagy akiről történetet mesélt volna.

Akutagawa, bár nem láttam őt, nem távolodott el tőlem túlságosan. Látta, hogy veszem le a csizmám és kabátom az előszobában, hirtelen újabb tíz centivel alacsonyabbá válva nála, hogy rakom le a táskámat, majd oltom fel a villanyt a lakás belsejében is, és folytatom a vetkőzést a kanapénál, ahol ő időzött korábban. Ezt már nem nézte végig: hátramaradt, amíg eltűntem a fürdőszobában, és gondolkozott.

Nem tudta, mi célból van itt, csak a fény, a hő, az a ritkán tapasztalt, baráti jó érzés vonzotta, aminek a csírája fel-feltűnt a körülötte lévőkben is, de sosem olyan erősen és tisztán, ahogy egy nőre jellemző lett volna – a nők szeretete pedig más volt. Tisztelte ezt az érzést, azonban gyengesége miatt élete során nem tartotta sokra.

Napfényes melegbe borult könyve furcsa érzésekkel csalogatta. Egy asszonyi kéz gyengéd érintése és a lába nyomát is megcsókoló Dazai Osamu szilárd, erős szeretete különös ötvözete volt, amit korábban nem tapasztalt, csak álmodni tudott róla.

Akutagawa sokat és gyakran álmodott, de legtöbbször meddő vágyakozásba fulladt, mert túlságosan félt, hogy egy-egy őszinte kívánságot megfogalmazzon. Egyedül volt. Valójában mindig egyedül volt, és mindig csak magára számíthatott: csak ő ismerte magát egészen, és emiatt csak ő volt képes önmagát teljesen, minden hibájával együtt szeretni. Valami efféle, de önszeretetnél több és mélyebb dolog hívta magához, ami a lelkét is megmozgatta.

A melegség először könyvtári szobájába tört be, majd a bőrét simogatta, végül a velejéig hatolt, hogy többé nem tudott tőle szabadulni, és elindult a forrásához: ilyen fertőzés példátlan volt a könyvtárban, és kis töprengés után senki sem tudta nyugodtan fertőzésnek nevezni, ezt még a tőlük tapasztaltabb Alkimisták is elutasították.

Akutagawa tiszta szeretetet érzett egy olvasójától. Már egészen megfeledkezett róla, milyen, mert több volt a művei dicséreténél, és semmilyen elvárás, a legcsekélyebb nyomás vagy követelés sem tapadt hozzá. Ahogy vizsgálgatta ezt az érzést, sokrétűségében részvétre, szimpátiára, és egy kívánságra talált, amit nehezére esett elhinnie akkor is, mikor már kézzelfogható volt: akadt egy ember, aki ismerni akarta őt, és erről nem lehetett ilyen egyszerűen beszélni.