Mindenki a hajóhoz igyekezik, ami most szállt le, kivéve te. Csak lassan mész, céltudatosan előre nézve, egy kedves, vidám mosollyal az ajkadon. Megszaporázod a lépteidet, hogy ne maradj le feltűnően, majd felugrasz egy kisebb, stabil ládára, hogy láthasd Őt. A lelkes tömegben eltűnt, nem jártál sikerrel, csalódottan veszed tudomásul. Újra az Ellenállókat figyeled, és néha-néha láthatod a fekete üstököt és tulajdonosát, akit az épület felé terelnek. Sietsz utánuk, pár embert megelőzve, kicsit lökdösődve, ahogy mindenki más. Lábujjhegyre állsz a lapos cipődben, és elkapsz egy neked szánt, téged kutató pillantást. Enyhén elpirulsz, majd szélesen vigyorogva visszaereszkedsz a földre, hátrébbvonulsz és egy távolabbi pontba húzódsz, várva, hogy eloszoljon a tömeg. Mint mindig, most is látod körülötte azt a különös teret, ahogy a többi élőlény körül is. Ott viszont a megszokottnál erősebben látod, pont úgy, ahogy a múltkori alkalmakkor is. De valami mégis más benne, változott valami. Közben szőke, zöld végű, befont hajaddol szórakozol csak azért, hogy múltasd az időt.
Nem is kellett olyan sokat várnod, mert az embereket hívta a kötelességük, így egy óra múlva már szinte szabad volt. Bólint egyet sárgásbarna tekintetét a tiédbe fúrva, megfordul, és kimegy az egyik hátsó ajtón. Te a főbejáraton sietsz ki, szaporán kapkodva lépteidet a megszokott helyre igyekezve. A hely nem más, mint a közeli erdő egyik mohos sziklája, ahol kiskorotokban rengeteg időt töltöttetek el kettesben. Gyorsan felmászol rá, a jól ismert és bevált kapaszkodókat használva, majd a kicsit vizes,csúszós mohán vársz, hogy odaérjen hozzád.
Ekkor valaki megfogja a felkarodat, mire te alig egy tizedmásodperc alatt reagálsz, a következő pillanatban pedig már a hirtelen támadó nyakához tartod a késed. Ő csak elmosolyodik, egy lágy mozdulattal pedig elveszi tőled a fegyvert, mert te éppen zavartan a talajt pásztázod túlzott óvatosságod miatt.
- Bocsi - nézel fel rá frissen kinőtt fűhöz hasonló tekinteteddel, de ő csak visszanyújtja neked a kést, majd leült a szikla csupasz szélére, maga mellé húzva. Engedelmeskedsz kérésének, majd fejedet a vállára hajtod, amit mintha csak neked találtak volna ki, pont kényelmesen tudsz rajta pihenni. Ő a kézfejedet simogatja hüvejkujjával, idilli pillanatot teremtve.
- Rég láttalak - töri meg a csendet megnyugtató, mély hangjával.
- Én is - nézel fel a nálad magasabb férfira, olyan tekintettel, mint amikor várod a mesét, ami nemsokára felhangzik. - Milyen volt? - folytatod tovább nyugodt hangon, de a benne rejtőzködő, kíváncsisággal vegyes izgalommal nem tudsz mit kezdeni. Az egyetlen gyógyír rá a mesélés.
Teljes testeddel felé fordulsz, egyik lábadat felhúzod és álladdal rátámaszkodsz, ő csak kicsit hátradől, megtámasztva magát a tenyerével.
- Nem volt olyan rossz - mondja neked, miközben a zöldellő fákat nézegette. - Tanított használni az erőt, a kardot és mesélt nagyapámról - ült ki nyugalom az arcára, habár neked a Sötét Nagyúr említésétől kissé görcsbe rándult a gyomrod, pedig alapból fel volt kavarodva. Feléd fordult, újra kiült az általad jól ismert mosoly az arcára, mire a különös, kellemes remegés fogja el a gyomrodat. - Ide nézz! - tartotta előre kezét, mintha nyúlna valamiért. Te kíváncsian előrehajolsz, egészen a néhány méter magas szikla pereméig.
Halk sikkantás szakad fel a torkodból, mikor néhány másodpercnyi erőlködés után egy kisebb, letörött fadarab röppen a tenyerébe. Ekörül is ott van az az a tér, egészen addig, amíg hozzátok nem ér. Ő kicsit felnevet a reakciódon, majd ujjai közé csippentve feléd nyújtja az alig hüvejkujjnyi darabot. Elveszed, megforgatod az ujjaid között, csodáló tekintettel nézed hol a tárgyat, hol pedig Bent. Kicsit hitetlenkedve megrázod a fejedet, majd újra neki szenteled a figyelmedet.
- Ez... lehetetlen! - suttogod, pedig tökéletesen emlékezel, hogy mit mondott neked, amikor elment Skywalker mesterhez. Ott csörgedezett ereiben a nagyapja vére.
Újra csak elmosolyodott, majd kezével a tenyeredbe zárta a fadarabot, közben kicsit megsimogatta a kézfejedet. Zavartsággal vegyes izgalommal figyeled, kezeitek még mindig összeérnek, de nem húzza el egyikőtök sem. Lehellete megcsiklandozza az arcodat minden egyes lélegzetvételénél. Tekintete az ábrázatodat fürkészi, tanulmányozva hófehér bőrödet, azt a pár jelentéktelen szeplőt és egy makacs, teljesen zöld tincset, ami az arcodba lóg eltakarva egy kicsit a bal szemedet. Felemeli az egyik kezét, gyengéden kisimítja a hajfürtöt, mire egy kis vér szökik az arcodba. Nem szólsz semmit, csak fejedet egy kicsit hátrahajtva fürkészed a meglehetősen közel lévő íriszeit. Alig van köztetek negyed méter. Hüvelykujjával megsimítja az arcodat, követve egy kis heg vonalát, amit akkor szereztél, amikor egyszer leestél a szikla egyik alacsonyabb részéről - a törött karod azóta begyógyult, a kisebb sebek is nyomtalanul eltűntek, csak ez maradt meg, egy rózsaszín, kicsit mély heg. Ujja végül az álladnál áll meg, kicsit hátrébb hajtva a fejedet. Beszívod az illatát, rájössz, hogy az elmúlt több mint egy év alatt ez egyáltalán nem változott, ahogy a szeme, a vonásai sem. Csak magasabb lett, és amennyire a ruhán keresztül látni lehetett, valamennyivel izmosabb. Akarva-akaratlanul is közelebb hajoltok egymáshoz, hamarosan ajkatok találkozik egy bátortalan csókban. Keze a derekadra siklik, te a szabad kezeddel a nyakába karolsz. Rövid volt, pár másodperc múlva elváltok egymástól, csillogó szemeitekkel egymást figyelitek, de nem mozdultok. Gyorsan kapkodod a levegőt, szíved hevesen dobog az izgalom miatt. Az ő arca nyugodt, ezért nem tudod hirtelen eldönteni, hogy mire is gondol.
Homlokát a tiédnek dönti, jobb kezével megszorítja a kis fadarabot tartó ujjaidat.
- Meddig maradsz? - kérdezed megtörve a csendet, halk hangodon, ami betölti a köztetek lévő távolságot.
- Holnapután megyek vissza - válaszolja, mire te láthatóan elszomorodsz, csalódott arcot vágsz. - De jövőre is visszajövök! - próbál nyugtatni némi sikerrel.
- Az még messze van! - mondod ki hangosan a tényt, és fogalmad sincs, mit fogsz addig csinálni, pedig több lehetőséged is van. Viszont valahogy egyik sem olyan csábító számodra, mint a Bennel közösen eltöltött idő.
- Ismerlek annyira Ryena, hogy tudjam, nem fogsz tétlenkedni! Még te mondtad régebben, hogyha elfoglalod magad valamivel, gyorsabbnak látszik az idő múlása! - idézi fel a múlt évben ugyanez okból elmondott szavaidat, mire egy kicsit megörülsz annak, hogy ezt megjegyezte.
- Tudom - hunyod le a szemeidet egyetértően. - Mindig beválik! - teszed hozzá, habár inkább hangzik saját magad nyugtatásának, mint megerősítésnek, vagy bármi ehhez hasonlónak.
Újra közétek áll a csend, amit csak a lélegzésetek és az erdő halk susogása, mint valami távoli zene töri meg ezt. Az egyetlen zavaró zaj csak a távolról jövő folyamatos munkálkodás, ahogy a gépeket javítják.
Tudjátok, hogy mennetek kell, mert hamarosan feltűnik nekik az eltűnésetek és aligha fogjátok tudni kimagyarázni magatokat. Mégis, mintha egy láthatatlan erő fogna vissza bennetek, nem mozdultok. Csak ültök.
Vélhetőleg több perc is eltelt, míg tétlenségeteknek vége szakadt. Ekkor felemeli a fejét ösztönözve téged is a mozdulatra, majd feláll. Lenéz rád, mint egy égimeszelő, úgy tornyosul feléd. Kezét készségesen feléd nyújtja, te elfogadod a felkínált lehetőséget, felsegít a mohás kőről. A fadarabot a zsebedbe süllyeszted, egyfajta kicsi emlékként, kiegyenesedve enyhén hátrabiccented a fejedet, hogy láthasd az arcát.
- Legközelebb ugyanitt? - kérdezed reménnyel a hangodban még mielőtt megfordulna. Ő csak megsimítja az arcodnak azt a bizonyos vonalát, majd bólint az ölelésébe zárva.
Aztán elválik tőled, te pedig árván állsz ott a pár méter magas sziklán, és nézed a távolodó alakját.