Többet nem kérdeztem Lukeot a múltjáról, tudom, hogy már így is túl messzire mentem. De nagyon boldog voltam, hogy már tudtam róla néhány dolgot, úgy érzem jobban ismerem most mint eddig.

- Nos, most te következel! Mesélj magadról! - mondta miután véget ért csókcsatánk.

Tudtam, hogy egyszer megfogja kérdezni, és előre rettegtem tőle. Még senkinek sem meséltem eddig a múltamról, és nem is nagyon akartam, de így volt igazságos. Nagyot sóhajtottam, s amint lehunytam a szememet a rossz emlékek elárasztották az elmémet, és erővel kellett kényszerítenem, hogy kinyissam őket, így elkergetve a látomásokat. 

Nehezen kezdtem bele a mesélésbe, elmondtam neki, hogy az apám egész életemen keresztül alkoholista volt, és hogy kontrollálatlanul kezdett el inni egy évvel Bradley születése után, mikor én négy éves voltam. Az évek során, nem igazán láttam át a helyzetet, sosem értettem miért ordibálnak anyáék egymással. Mikor 11 éves voltam, apa elkezdte anyát fizikailag bántalmazni. Sosem előttem tette, de láttam anyán a zúzódásokat. Először 13 évesen láttam szemtől szemben, borzalmas volt. Veszekedtek, mert apa egy hétig nem volt itthon. Bradleyvel a szobámban gubbasztva hallgattuk a harcot, próbáltam kizárni a hangokat, de sose sikerült. Egyszer csak meghallottam a sikoltását, így kimentem és láttam ahogy veri anyát. Próbáltam közéjük állni, de ezzel csak annyit értem el, hogy engem ért az ütése. 

Onnantól kezdve rettegtem tőle. Mindhárman félelemmel együtt éltünk éveken át, bármikor csak hazaesett. Otthon tartózkodásai alatt anyát mindig verte, velünk meg állandóan ordibált. Az első után még kétszer megütött engem, de Bradley szerencsére soha. 

14 éves koromban, egyszer olyan részegen jött haza, ahogy még sose láttam azelőtt. Újra veszekedni kezdtek, mikor megfenyegette, hogy végez mindkettejükkel. Minden vágyam volt, hogy segíteni tudjak anyának, de egyszerűen nem tudtam hogyan. Még utoljára megütötte, majd végül elment. Azóta nem láttuk. Nem tudjuk, hogy él-e még egyáltalán és őszintén megmondom, remélem, hogy már jó rég óta halott. Sose volt igazából az apám.

Azóta egyedül nevel minket, de nincs is szükség ide még valakire. Rengeteget dolgozott, hogy most itt lehessünk, ahol vagyunk. Borzasztó lehetett neki, sose volt boldog  miután Bradley megszületett. Nem tudjuk, hogy apánkat mi vezette az őrület határára, anya meg nem beszélt róla. Sokáig össze volt törve, rossz volt látni. Megtettem mindent, segítettem amiben csak tudtam, de soha semmivel sem sikerült mindent a régi kerékvágásba állítani. Egyszer sem próbálkozott a randizással, hiszen félt, hogy újból egy olyat talál, aki olyan, mint apa. 

Miután végleg elhagyott minket, elköltöztünk, de csak pár percre a régi házunktól. Egyikünk se lett volna képes tovább ott maradni, tele volt borzalmasabbnál borzalmasabb emlékekkel. Anyu egy cégnél kezdett el dolgozni, ahol elég jól összekapta magát. Jól végezte munkáját, így kapta itt ezt az álláslehetőséget. Mikor végül kiderült, hogy elköltözünk, teljesen összetörtem. Épp, hogy sikerült barátokat szereznem, akiket megszerettem, máris el kell hagynom őket.

- Szóval így kerültem ide - fejeztem be a történetet, és csodálkoztam, hogy ennyire zökkenőmentesen ment, és elég sokat is beszéltem.

- Nagyon sajnálom Allis - mondta, miközben megfogta kezemet. Tudtam, hogy csak ennyit tud mondani, én is szótlan voltam az ő mondandója után. Másnak beszélni a múltamról elég megterhelő volt számomra. Újra előkutatni az agyam mélyéről az addig jól eldugott rossz emlékeket. Mindig is próbáltam elnyomni őket, de sose sikerült, ahogy most sem. Éreztem, hogy a könnyek ki akarnak csordulni a szememből, de visszatartottam őket. Elég erős vagyok, nem szabad sírnom.

- Köszönöm, hogy elmondtad nekem, elképzelni sem tudom milyen nehéz lehet erről beszélned - mondta pár perc csend után.

- Könnyebb volt, mint gondoltam, eddig csak 20 pszichológusnak kellett - próbáltam nevetni, de nem igazán sikerült.

Hirtelen pillantottam az ég felé, ami most rózsaszínben és narancssárgában úszott, így mutatva, hogy hamarosan alábukik. Órák óta lehetünk itt, és én teljesen elvesztettem az időérzékemet. 

- Mint ahogy mondtam, ez a kedvenc helyem. Arra az időkre emlékeztet, mikor a szüleimmel és a testvéreimmel voltunk itt, mikor még minden olyan jó volt - magyarázta, s mindketten a lenyugvó napot néztük, ami hamarosan leúszik az óceán alá.

- Ez elképesztő, köszönöm, hogy megosztod velem - mosolyogtam, majd megpusziltam az arcát, s beletemettem az arcom a mellkasába. Attól függetlenül, hogy rengeteget vagyok vele, az illatáról mindig eszembe jut mikor először éreztem.

- Soha senkinek nem mutattam még meg, úgyhogy érezd magad különlegesnek - Tudtam, hogy a hajamba mosolyog, majd megpuszilta a fejemet, és gyengéden beletúrt hajamba, ujjait lágyan húzta végig tincseimen. - Menjünk haza! - mondta, miután a nap végleg eltűnt.

Mi voltunk már csak egyedül a parton, s karjaiba emelt, hogy még egyszer megcsókoljon, mielőtt feláll.

----------

Sziasztok! Az utóbbi időben nem nagyon volt időm fordítani, azért jönnek kissé ritkábban a részek, és a baj, hogy nem hiszem, hogy ez a továbbiakban változni fog, így nem ígérem, hogy gyakran jönnek az új részek, de igyekszem! :) Addig is szép nyarat mindenkinek! <3 xx