apa,

valójában nem tudom, hol kezdjem. túl üresnek találom a szavakat ahhoz, hogy mindent elmondjak velük, amit szükségesnek tartok, viszont ezt látom az egyetlen lehetséges útnak. ironikus, nem? mi ketten mindig meg tudtuk beszélni a problémáinkat, azonban egy idő múlva én már csak figyelmesen bólogató egyén voltam. 

hogy miért csinálom ezt, miért koptatok billentyűzetet? egyszerű. azért írok, mert senki sem hallgat. 

a szó elszáll, írás megmarad ― ezt mondogatják klisésen és elcsépelten, azonban tudom, milyen igaz is az egész. megpróbálom elindítani a dolgot, hogy egyszer majd elejétől a végére érjek, hogy kifejezzem mit köszönök, és mit bánok, mert azt hiszem megérdemled. 

emlékszel, apa, a törékeny és apró gyermekre, akit kiskorában a szíved fölé szorítottál, és annak ritmusával altattad el? látod őt magad előtt évekkel később, mikor először lépett egyedül a nappaliban, a tavaszi pázsiton, át az óvoda kapuján, majd az utcákon? idézd fel, mennyire haragudtál rá néha, ha rossz fát tett a tűzre, és butaságokat csinált. szeleburdi volt és meggondolatlan ― a kezét nézted, ezért eszedbe jutott, milyen kicsi és védtelen a világgal szemben. 

később felfedezted, hogy benne élsz. hogy a kisfiúéban visszaköszön a saját személyiséged millió szikrája. hogy ugyanabban a különös, de nehéz világban barangoltok, így mindig vigyáznod kell rá ― egészen addig, amíg képessé nem vált arra, hogy árnyékodként kövessen, és osztozzon veled a roppant felelősségen. 

tudod, néhanapján úgy érzem, hogy cserben hagytalak abban a különös, nehéz világban, amiben eddig együtt jártunk, de szeretném, ha tisztában lennél azzal: ez a párhuzamos idősík a szívemben maradt. benne ragadtál továbbra is. minden lépted, mosolyod és gondolatod az enyémbe épült, mert körbe kellett néznem a valóságban. 

embereket láttam, de emberséget sehol.

köszönöm, hogy távol tartottál ettől a harctól, hogy üvegburokban szerettél és jóságra neveltél. hálás vagyok neked, amiért a hősöm vagy ebben a kegyetlen dimenzióban, és a legmélyebb szeretetemmel remélem, hogy létezik egy párhuzamos univerzum, amiben most mindketten mosolygunk. sajnálom, hogy összeroppanok a valóság terhei alatt, s lassanként megrepedezik az óvó üvegfal. 

minden törődésed sem képes ellenállóvá tenni azt a külvilág romlottságával szemben, de nekem fedezéket ad, hogy tudom, te neveltél és miattad lettem ember.