az étkezési zavarok ölnek.

kang yeosang számára nem homályos, hogy ez így van. tényként lebeg előtte a pontos tudat, miközben kinyitja a hűtőszekrény ajtaját. a hang, amellyel a művelet jár, egész testében megborzongatja. más embernek természetes, hogy ezt teszi; ha éhes, keres magának valami ehetőt otthon, vagy megfőzi az ebédjét, számára viszont egy ideje inkább tortúra a téma.

hosszasan ácsorog egy helyben. felvágottakat lát, sajtot, vajat. a felső polcon egy tartóban tojások sorakoznak, mellette zöldségek garmadája. a gyomra megfékezhetetlenül korog, azonban undorodik a gondolattól, hogy bármit is letuszkoljon a torkán. hiszen ilyen ez; éhezhet akármennyire, ha az étvágya helyét jóindulatúan kifejezve is hányinger veszi át, amikor enni kényszerül. 

a sarokban pirosló paradicsomokra tekint. ha megesz belőlük egyet, az átlagosan tizennyolc, húsz kalóriát jelent. hogy meddig elég? mikor kell ismét juttatni egy csekély táplálékmennyiséget a szervezetének? nos, az attól függ. ha san nem telefonál rá, hogy kísérje el a kosárpályára ― nemsokára meccset játszanak, és az edzésen kívül is muszáj gyakorolnia ―, talán kihúzza vele a holnapot is.

a tekintete lejjebb siklik a paradicsomokról oda, ahol ásványvizes palackok állnak egymás mellett, azonban a gondolatai egészen máshol járnak. choi san körül repdesnek ― a haverja környékén, aki minden szempontból tökéletesnek mondható. olyan szeretne lenni, mint ő: vékony, elegáns és izmos. tulajdonképpen szomorú, azonban sosem válhat még árnyékává sem. józan ésszel gondolkozva sannak mindene megvan, ami neki soha nem lesz; magas lexikai tudása, humora és álomalkata. yeosang törheti magát bárhogy, nem nőhet fel hozzá, pedig igyekszik. 

azonban mije van neki? kétségbeesett próbálkozásai, hogy szebb és elfogadhatóbb legyen a környezete számára, na meg negyvennyolc egész héttized kilója, amelyről hiába papolnak neki, hogy rettenetesen sovány és többet kéne ennie. még csak az hiányzik. és ezen kívül? valójában semmije sem. félelme a világtól és önmagától, szorongása, pánikrohamai és az őt üldöző testképzavara. attól a pillanattól pedig másfél liter ásványvize is, hogy végső elkeseredésében benyúl a hűtőbe, és kihúzza onnan az egyik üveget. 

három liter ásványvíz egész napos táplálék lehet. ijesztő ugyan, de legalább elnyomja a gyomrában kongó üresség maró érzetét, és csalfán elhiteti vele, hogy minden rendben van. 

a konyhapulton megcsörren ott felejtett mobilja. a kijelzőn az a névjegy villan fel, aminek tulajdonosáról tudja, nem tud majd neki nemet mondani, azzal együtt sem, hogy a legkevésbé vágyik most fárasztó kosármeccsekre. kinyitja a vizes palackot, s hatalmas kortyokat húz le belőle, mert az égető érzés egyre elhatalmasodik a hasában. nem mintha jobb lenne, viszont mesterien hiteti el magával, hogy ez így jó, ez így elég egy darabig ― aztán felveszi a telefont.

― hatkor kint?

köszönést mellőzve csendül fel a jókedvű hang. szinte látja maga előtt a szőke fiú nevető szemeit, miközben előre készül a fél órával később esedékes találkozásra. a gondolatára is apró pillangók kelnek életre a gyomrában. egy másodpercig elbizonytalanodik, vajon az éhséget érzi, vagy mindössze a plátói vonzalmat, ami choi san miatt bont szirmot a belsejében, de feladja a találgatást. ezen a ponton hihetetlenül mindegy, hogy a koplalás vagy a reménykedés roncsolja a szervezetét. 

― ahogy mindig. ― maga is meglepődik, milyen idegenül gyengén cseng az önnön hangszíne, ám nem foglakozik vele sokáig. megvárja, míg kap valamiféle választ, s már csupán a süket vonal miatt tartja füléhez a készüléket, mielőtt kedvtelenül ismét a pultra dobja. 

az üvegért nyúl. komótosan letekeri a kupakot, és egykedvűen meglötyögteti a benne lévő vizet. arra gondol, amikor újfent ajkaihoz emeli a palack száját, hogy miért is nem lehet ő olyan, mint a többiek.

miért született egy tökéletes világba ennyire tökéletlennek?