felix oldalán kellemesen simogató ujjak játszanak. a fekete pulóver anyagán keresztül is érzi, merre jár minho, s pontosan lekövetheti az egybeolvadó minták formáját. békés csend borul a tájra. odakint, az erkély üvegfalán túl hangosan zúg a szél, szinte elfújja a vérző naplementét, s vele együtt minden utóhangot, amely a napból hátramaradt. 

az apró szoba pont elég kettejüknek, meg annak a millió érzelemnek, ami kimondatlanul is a falak között csapong, akár kétségbeesett, ám szerelmesen kábult pillangók. minho érintése lassanként felkúszik a vörös hajtincsek közé. felix letagadni sem tudná, mennyire élvezi a gyengéd mozdulatokat, amik barátságos félhomályban keletkeznek, s megnyugtatóan hatnak rá. a másik fiú karjai védelmezően ölelik körbe, gyakorlatilag elveszik köztük, s most talán ez minden vágya ― igen, eltűnni, vagy beleragadni ebbe a bódító momentumba. 

mosolyognia kell, amint az idősebb tenyere apránként feljebb vándorol. könnyen siklik túl a kisebb nyakán, vállán, aztán kedvesen megtámasztja benne felix állát. az ő arca halvány pírba fordul. igazából nem tudják még, mi történik kettejükkel. hogy hol az a vékony határ, amelyet még nem, vagy már rég átléptek, minden előzmény nélkül; váratlanul, mégsem számítanak most ezek az apró tényezők. 

egyedül az tűnik lényegesnek, ahogy minho mosolyog, mielőtt feljebb emeli a fejét, és szelíden összesimítja ajkaikat. lomha, azonban édes ütem ez ― semmi rámenős hevesség, akaratosság nem díszíti, mégis, felix összes tagja egyszerre gyengül el tőle. saját bőrén érzi, amint a fekete hajú mosolya szélesebb, talán boldogabb lesz. meg merne esküdni, hogy ő az. boldog. szinte euforikus borzongás szalad át a gerincén. bizonytalankodva emeli meg a kezét ― az ujjai puha tincsek közé vesznek.

idillinek tetszik a jelenet. valamiért mindketten szívesen fekszenek ott, egymás ölelésében, mialatt kisebb csókokat osztanak meg a másikkal, ám minho oldalra fordítja a fejét. sűrű némaság pihen a helyiségben ― meglepődnek, mikor az idősebb nyaka fájdalmasat roppan. a nagyobb csupán alig észrevehető fintort húz ajkai szélére, melyek rögtön visszatalálnának felix kisebesedett szájához, ám ő képtelen visszatartani egy hatalmas vigyort.

― öregkor ― jegyzi meg. egyébként átlagos, színtelen hangját most pajkos hanglejtés festi, amitől az alatta fekvő fiúnak is felfelé ívelő görbe jelenik meg az arcán. ― tudod, így tizennyolc meg a halál között...

― kész pedofília ― bólint egyetértően. a kisebb sosem vallaná be hangosan, de megőrül minho mosolyáért, a hangjáért, amiből árad a huncut jókedv, és a pár mondatból álló beszélgetésekért, még ha azok hosszas, szótlansággal töltött időket is vonnak maguk után.

képtelen komoly ábrázatot festeni magára. egyszerűen hagyja az ösztöneinek, hogy maguktól húzzák közelebb minhot ― egy papírlap sem férne kettejük teste közé. játszott szemforgatással néz félre az idősebbről.

― oh, fogd már be!

― kényszeríts.

mindketten érzik a különleges behatást, ami átsuhan rajtuk. összemosolyognak. abban a csókban talán kicsit több van egyszerű, megszokott szeretetnél. 

hát ez most csak így miért is ne 

köszönöm szabcsinak, hogy választott helyzethez illő párost

neked köszönöm, hogy az életem része vagy 

az új évben pedig, azt hiszem mindenkinek boldogságot és egészséget kívánok. higgyetek magatokban. az ember csodákra képes.

csók